A borneói Mulu-barlangok denevérei

Az 529 km² területű nemzeti park nevét a Mulu-hegységről kapta (malájul Gunung Mulu), melynek legmagasabb pontja 2377 m.

A park területén a forró övezet egyenlítői éghajlata uralkodik, egyenletesen magas, 22–27 °C közötti havi középhőmérséklet, és csak alig 3–5 °C-os napi és évi hőingadozás jellemzi. A sziget az egyenlítői esőzónába esik, emiatt bőséges, évi 6000–8000 mm eső is leeshet, és a relatív páratartalom igen magas, 75–95%.

„Az erősen tagolt hegység fő tömegét paleocén-eocén korú homokkő és agyagpalák építik fel, melyekhez az É-i oldalon egy 1500 m körüli magasságba kiemelt, szakadozott mészkősáv kapcsolódik. A mészkő anyaga a felső-eocéntól miocénig terjedő időszakban rakódott le, …” mintegy 40–20 millió évvel ezelőtt „… vastagsága helyenként eléri a 2000 m-t. Ez az ún. melinaui mészkő igen alkalmas látványos felszíni formák (kőerdők) és nagyméretű barlangok kialakulására, mivel szövete tiszta, tömör, szerkezete pedig ideálisan töréses. A karsztos vonulat kb. 35 km hosszúságban DDNy-ÉÉK csapásirányban helyezkedik el 5–8 km szélességben.” (Dr. Balázs Dénes 1990. Mulu Barlangok ’88 Expedíció. Karszt és Barlang 1. félév, 71–74.)

Az egyedi földtani és éghajlati viszonyoknak köszönhetően tehát a terület hatalmas mészkőtábláin a mészkőre oly jellemző, oldódásos mállási típus figyelhető meg, vagyis a karsztosodás folyamata. A trópusi talajokból származó, és az intenzíven hulló csapadékvízben feloldódott szén-dioxid (így már szénsav) és egyéb szerves savak oldják a mészkövet. Ráadásul az idézetben említett homokkőről lefolyó víz rengeteg homokkőszemcsét is magával sodor, amelyek főleg kemény kvarcból állnak, és mechanikai véső hatásukkal tovább segítik a folyamatot.

Ennek során különleges felszíni (pl. kőerdők) és barlangi képződmények jöhettek létre. Mivel ez a Föld egyik legkarsztosodottabb területe, ezért minden karsztkutató álma a Mulu-hegység felkeresése, így ez lett a világ egyik legkutatottabb karsztterülete. Eddig több mint 100 barlangot fedeztek fel, és összesen több mint 500 km járatrendszert tártak fel, amihez minden évben még további 20–30 km-t térképeznek fel. Az itt folyó karsztosodás egyébként még fiatalnak számít, a barlangok csak 2–3 millió évesek.

1961-től kezdve hajtanak végre itt rendszeres barlangkutató expedíciókat, de a tudósoknak nem volt könnyű dolguk, mert „Ilyen klimatikus adottságok mellett a felszínt rendkívül sűrű, szövevényes esőerdő borítja: innen adódik az általam használt „esőerdőkarszt” elnevezés. A buja növénytakaró megnehezíti a barlangok megtalálást, mivel a fás növényzet a sziklafalakban rejlő 10–20 m-es barlangszádákat is eltakarja. Számunkra meglepő módon, a barlangokra „szaglás” útján lehet rábukkanni. A Mulu-hegység barlangjaiban ugyanis tömegesen élnek a denevérek és barlangi fecskék, a felhalmozódó friss ürülékük illata kiárad a barlangból. Mivel az őserdők mélyének levegőjét ritkán mozgatja meg szél, a barlangnyílások közelében tömény guanóillat terjeng.” (Dr. Balázs Dénes 1990)

Idővel felfedezték, hogy a terület az esőerdő zöld leple alatt keresztbe-kasul át van lyuggatva. „A környéken élő punan törzs fiatal férfiaiból toborozták segítőtársaikat, akik éles parangjaikkal (bozótvágó késekkel) vágtak utat a sűrű vadonban. Az előrehaladást nehezítették a leszakadó fák és az omladozó sziklafalak, az özönvízszerű esők; a trópusi klímához nem szokott európaiak életét pedig próbára tette a nedves hőség, valamint a sok vérszívó szúnyog, légy, pióca; mérges kígyókkal is naponta találkoztak. Két hét leforgása alatt a Gunung Api ÉNy-i falában az őserdő függönye alól – jórészt „guanó-szimat” alapján! – 13 barlangnyílás bukkant elő.” (Dr. Balázs Dénes 1990)

A feltárt barlangok sorra döntötték meg az addigi rekordokat. A világ legtágasabb barlangfolyosójára a Szarvas-barlangban (Gua Payau vagy Gua Rusa, Deer Cave) bukkantak, melynek átlagos magassága több mint 100 m, szélessége 175 m, míg a hosszúsága 2 km.

A Jó szerencsét-barlangban (Gua/Lubang Nasib Bagus, Good Luck Cave) található a világ legnagyobb barlangi terme, a Sarawak-terem, mely 600–700 m hosszú, 400–450 m széles és 80 m magas. Méreteit úgy is szokták jellemezni, hogy elférne benne 17 db nagy méretű Boeing repülőgép.! Ugyanakkor ez a legnagyobb függőleges kiterjedésű – 423 m –  barlang is, melynek legnagyobb mélysége 293 m a tengerszint alatt.

A 227 km össz hosszúságú Tiszta víz-barlang (Gua Terengair, Clearwater Cave) Délkelet-Ázsia egyik leghosszabb, míg a Föld legnagyobb térfogatú barlangja.

A Szelek-barlangjának (Lubang Angin, Cave of the Winds) látványos cseppkőképződményei közül a legszebbek a Király-teremben (King’s Room) csodálhatók meg.

A Mulu-barlangokban mintegy 200 barlanglakó állatfaj él, melyek közül sok endemikus, vagyis sehol máshol nem fordul elő a Földön. Szalangána- (sarlósfecske-félék családjába tartozó faj – Aerodramus spp.) és denevérállományuk is páratlanul gazdag. Ez a két állatcsoport „felosztotta” egymás között a trópusi égbolt kínálta gazdag rovarkínálatot, a szalangánák nappal vadásznak, a denevérek pedig éjjel, vagyis szó szerint váltják egymást. Másik érdekes különbség, hogy a szalangánákkal ellentétben a denevérek gyakran a barlangbejáratokhoz közel tanyáznak.

Mennél inkább közeledünk a forró tájak felé, annál nagyobb a denevérek száma; s számukkal a fajokban való bőség és változatosság is egyenesen arányos. A denevérek többségének a forróégöv a hazája.

(A. E. Brehm 1863–1869. Az állatok világa) Ez Borneóra különösen igaz, és denevérfajainak közel a fele, 48 faj él a nemzeti parkban, gyümölcsevők és rovarevők vegyesen. A barlangokban ebből 27 faj lelhető fel, belőlük is 20 az, amelyik kifejezetten barlanglakó.

A Szarvas-barlangban a régió egyik leggazdagabb denevérfaunájával találkozhatunk, és emellett hatalmas, több milliós számban vannak jelen. A denevérfajok a barlangokban ritkán keverednek egymással, vagyis az egy fajból álló kolóniák a jellemzőek.

A legérdekesebb denevérek közül most röviden bemutatunk párat. A csupasz denevér (Cheiromeles torquatus) szinte teljesen elveszítette bundáját, csak a nyakán lehet egy ritkás szőrökből álló nyakörvet megfigyelni. Emiatt számos egyedi anatómiai sajátosságot kellett kifejlesztenie. A szürke színű, vastag, ráncos bőrön a toroknál egy ún. toroktáska található, ebbe ürül az olajozómirigyek váladéka, amivel a bőrét, mint egy ápolókenőccsel, kenegeti, hogy főleg a szárnyak bőre ki ne száradjon és mindig rugalmas maradjon. A hónaljak alatt – mind a nőstényeknél, mind a hímeknél – szabályos erszény van, amibe szőr hiányában a kölykök megkapaszkodhatnak. Nagy termetű, rovarevő denevérfaj, 18–21 cm, 167–196 g, röpte lassú és nehézkes. A Maláj-félszigeten az őslakosok megeszik, és mivel azt hiszik róla, hogy a rizs egyik kártevője, ezért a kolóniáikat igyekeznek elpusztítani. Szerencsére ezt a fajt még nem veszélyezteti a kihalás, de sok helyen már megritkult az állománya.

A Szarvas-barlang egy Délkelet-Ázsia szerte igen ritka, és rejtélyes életmódú, a kis denevérek alrendjébe tartozó Robinson levélorrú denevérnek ( Coelops robinsoni) is menedéket ad. Az IUCN Vörös Listáján a Sebezhető (VU) kategóriába sorolják, mert úgy sejtik, populációja erősen csökkenőben van.

A barlang a szelindekdenevérek népes családjába tartozó ráncos ajkú szabadfarkú denevér (Chaerephon plicatus) mintegy 3 millió fős kolóniájának is otthont ad. Érdekes módon ezek is szinte teljesen csupaszok, azaz csak a fejükön és a farokvitorlájuk alsó részén található némi rövid szőrzet. Óriási segítséget nyújtanak a környék embereinek, mert egy ilyen denevér éjszakánként 5–10 g rovart eszik meg, ami egy ekkora kolóniára nézve éjszakánként 15–30 t elpusztított, emberi szempontból káros rovart jelent!

Ha nincs vihar, akkor igen látványos a denevérek útra kelése táplálkozó területeik felé. Naplemente előtt egy órával, este fél hat-hat óra körül kezdődik a denevérek kirajzása, ami akár 40 percig is eltarthat, és olyan tömegben jönnek ki, hogy a szárnysuhogásaikat is lehet hallani. Kezdetben kisebb hullámokban repülnek ki, több ezer együtt, egy-egy csoportban, majd egyszerre már összefüggő szőnyeget alkotva. Mint egy rendezett füstcsík, kígyózva repülnek együtt, összetartva, hasonlóan a mi seregélyeinkhez, mindig ugyanabba az irányba. Több 10, de akár 100 km messzire is lehetnek a táplálkozóhelyeik, ezért végül a főág több csoportra szakadozik szét, és más-más irányokba repülnek tovább.

A jelenséget már A. E. Brehm is bemutatta Az állatok világa című könyvében (1863–1869):

A legvonzóbb s a legmulatságosabb látványban részesülünk…

Alkonyat táján előbujnak rejtekeikből, s megindul a nagy rovarhajsza.

A levegőben cikázó denevér-rajok valósággal elsötétítik a világos estét. Minden megelevenedik, minden mozgásban van…

Ez az alakzattartó kirepülés egyfajta védelmet nyújt a ragadozók ellen, mivel azoknak így nehezebb az összetartó tömegben egy potenciális prédaállatot kiszemelni. A szalangánák ellenben egyesével veszik fel a versenyt a ragadozókkal, de ők messzemenőkig jobban repülnek a denevéreknél.

A denevérekre vadászó állatok közül elsőnek a denevérkuhit (Macheiramphus alcinus) kell megemlíteni. Ez egy Malajziában is elterjedt, speciálisan denevérekre vadászó ragadozómadár, aki az „Alkonyatkor és éjjel röpködő, libegő állatokra vadászik; hirtelen rántással áldozata alá lendül, és alulról ragadja meg azt. … Szemeinek nagysága a fényszegény órákban, derengésben folyó vadászatával áll bizonnyal összefüggésben.” (Uránia Állatvilág – Madarak 1978.) A barlangok előtti sziklapárkányokon és felettük keringve „áll” lesben, és a ki- és berepülő denevérek mellett még olykor szalangánákat is el-elkapnak.

A Mulu-barlangok belsejében azonban a tápláléklánc legvégén sokszor kígyókat találunk. Ilyen a sávosfarkú sikló (Orthriophis taeniurus), aki a kígyók közül egyedülálló módon, akár egy egész életet barlangokban élhet le, nem mozdulva ki onnan, denevérekkel és szalangánákkal táplálkozva. Zsákmánya után felmászik a falakra is, vagy felkapaszkodik a barlang oldalára, és onnan fejét lelógatva próbálja a repülő denevéreket elkapdosni. Ha sikerrel jár, szorosan köré tekeredve megöli, majd lenyeli. Világutazó földrajztudósunk, Dr. Balázs Dénes (1990) személyesen is láthatta őket a Szarvas-barlangban.

Találkoztam 120–150 cm hosszúságú kígyókkal is, amelyek az alacsonyabb párkányokon megtelepedett denevérekkel táplálkoznak.

Persze nem ez a természetes predáció jelenti az igazi veszélyt rájuk nézve, hiszen itt már egy több millió éve zajló, összecsiszolódott evolúciós kapcsolatokról beszélhetünk. A fő problémát ismét az ember viszonylag új és hirtelen térnyerése, tevékenységei jelentik. A denevérek vadászatával például közvetlenül csökkentik a kolóniák méretét. Megölik őket tápláléknak, de néhol, mint mezőgazdasági kártevőként üldözik őket. Ezeknél azonban döntőbb fontosságúak a közvetett beavatkozások. Ilyenek a denevérkolóniák mindennapos életét megzavaró tevékenységek, mint az ehető szalangána fészkek gyűjtése, vagy a denevérguanó-kitermelése a barlangokból.

Szalay László Barátunk és ellenségünk az állat című, 1943-ban megjelent könyvében megjegyzi, hogy „Igen jó természetes trágyát ad a denevérguanó is, ennek azonban kisebb a gazdasági jelentősége, mert aránylag kevés van belőle”. Mindazonáltal a Mulu-barlangokban, többek között a Szarvas-barlangban, nagy mennyiség felhalmozódott belőle. Ráadásul a denevérguanó tápanyagokban gazdagabb, mint a szalangánáké, ezért rengeteg barlangi ízeltlábút táplál, egy különös, szerteágazó életközösséget tart fenn. Atkák, fülbemászók, bogarak, ezerlábúak és csótányok milliói táplálkoznak belőle, és egyben búvóhelyet is biztosít nekik a rájuk vadászó, pókok, százlábúak, kígyók stb. ellen. A guanó elhordásával ez a közösség is sérül.

A mészkőbányászattal élőhelyüket, nappali pihenőhelyeiket pusztítjuk el, csakhogy kielégítsük a világ cement- és márványéhségét. A többi trópusi területhez képest Délkelet-

Ázsiában fejtik a legtöbb követ, ami 2008-ban 178 millió tonna volt, és ez a szám évről-évre egyre növekszik, átlag 5,7%-kal. A fakitermelés és az olajpálma-ültetvények szinte egészen a nemzeti park határáig terjednek, és nem ritkák az illegális, szándékosan gyújtott tüzek sem. Ezek jócskán lecsökkentik a szóba jöhető táplálkozóterületek méretét, és egyben azt a denevérpopulációt is, amelyek rájuk támaszkodnak.

A Gunung Mulu Nemzeti Park megőrzése még biztosítottnak látszik, mert a kutatások mellett igen felkapott hely a turizmus szempontjából is, mivel rengeteg turista keresi fel barlangjai és denevérjei miatt. A parkban speciálisan kiépített infravörös kamerarendszer biztosítja a tudósok és a látogatók számára, hogy az állatvilág megzavarása nélkül megfigyelhessék a denevéreket a teljes sötétség leple alatt.