Sülök (Hystricidae)

Délkelet-Ázsiában a sülök több faja is él. A Malajziában élő 4 sül közül mi most a hosszúfarkú és a szőrösorrú süllel ismerkedünk meg közelebbről.

„Az igazi sülöket rövid, zömök törzsük, vastag nyakon ülő vaskos fejük, tompa arcorruk, rövid és üres tollcsévéhez hasonló tüskékkel borított farkuk, aránylag hosszú végtagjaik, 5 ujjú kezük és hatalmasan fejlett tüskeruhájuk révén könnyen fölismerhetjük. Ezenkívül még apró, kerekded fülük, széles felső ajkuk és hasított orrlyukaik is jellemzik őket. A tüskeruha leginkább a test utolsó kétharmadát, vagy hátsó felét borítja, míg a test elejét szőr, vagy … sörte födi. Az ő tüskéik a legnagyobbak, amelyek egyáltalán előfordulnak.”

(Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Nagytermetű, erőteljes felépítésű rágcsálók. Ásáshoz alkalmazkodott karmaik rövidek, erősek, melyekkel üregeiket vájják ki. A talajszinten mozognak, és hogy védjék karmaikat a felesleges kopástól, ezért járásuk plantigrád, vagyis a teljesen sima felszínű talpukon járnak.

Legjellegzetesebb tulajdonságuk, hogy testük hosszú tüskékkel borított. Ezek a merev, tollcsévéhez hasonló, szúrós hegyű tüskék igazából módosult szőrszálak, úgynevezett „preadaptált” szervek, mert az evolúció során új szerepet kaptak, jelen esetben védelmit, a test melegen tartása helyett. Ha megtámadják, a sül hátat fordít a ragadozónak, bőrizmaival felmereszti a tüskéit, majd ha kell, beletolat támadójába.

A mai napig tartja magát az az ősi hiedelem, hogy tüskéik mérgezőek és ki tudják lőni őket. „… akik romlására törnek, dárdaképpen, fedőszőrzetét lövöldözi ki, és tüskéit felmeresztve gyakran célba is talál. S ezek a szőrök úgy pattannak elő, mintha íjhúrról lőtték volna ki őket.” (Magyar László András (ford.) 2002. Klaudiosz Ailianosz: Ilyenek az állatok. A tarajos sül (hüsztrix). Palimpszeszt, 8 (17))

Az igazság az, hogy a tüskék lazán rögzülnek, így könnyen kiszakadnak a sül bőréből,  melyek azután belefúródnak támadója testébe. Mivel felszínükről számos patogén (kórokozó) baktériumot kimutattak, így nem csoda, ha fájdalmas, sokszor nehezen gyógyuló, gennyesedő sebeket okoznak.

„A támadó sül nagyon szép és talán kissé félelmetes látvány is, mert nemcsak tüskéit szegzi a támadónak, hanem közben nagy harci zajt is csap azzal, hogy a farkán levő tüskéket egymáshoz veri, miáltal sajátságos, csörgő zörejt okoz, sőt ha nagyon haragos, röfögésszerű mély hangját is hallatja és lábaival nagyot dobbant. Mindezt magunk is megfigyelhettük, amikor ugyanis először eresztettük ki őket kifutójukba, a fatuskót benne ellenségnek nézték és olyan dühösen rohantak neki, hogy oldala csakhamar tele lett tüskével.” (dr. Szabó Ferenc 1938. Mi ujság az állatkertben. A Természet, 34 (1), 20–21.)

A valóság persze mindig összetettebb. A Fővárosi Állat- és Növénykert egykori folyóiratában feljegyezték, hogy „A természetkutatók szerint a tüskedobálásnak oka az, hogy a megijesztett állatnak idegizgalmában bőrizmai hirtelen erőteljesen összehúzódnak és a tüskék ennekfolytán kipattannak. Az ilyen alkalommal valóban megtörténhetik az, hogy a tűhegyes tüskék a közelálló ember vagy állat testébe fúródnak. Megfigyelésünk szerint főleg a vedlési időszakban fordulnak elő ilyen esetek, amikor a szórványosan vedlő tüskék gyökere amúgy is meglazul s a bőrizmok gyors összehúzódása folytán azok lökésszerűen távoznak a bőrből.” (Anghi Csaba 1932. Mi ujság az állatkertben? A Természet, 28 (7–8), 91.)

A sülök egyébként jámbor mindenevők, zömében növényeket fogyasztanak, de olykor dögöket és csontokat, elefántagyarakat is megrágnak. Metsző- és zápfogaik gyökértelenek, állandóan növekednek. Legtöbb fajuk éjszakai életmódú, ennélfogva hallásuk és szaglásuk is fejlett.

A zoológia az emlősök osztályán (classis Mammalia) belül az elevenszülő emlősök alosztályába (subclassis Theria), a valódi méhlepényesek alosztályágába (infraclassis Eutheria), a rágcsálók rendjébe (ordo Rodentia), a sülszerűek alrendjébe (subordo Hystricomorpha), a sülalkatúak alrendágába (infraordo  Hystricognathi) és végül a gyalogsülfélék családjába (familia Hystricidae) sorolja őket. A Hystrix nemzetségbe még 7 faj tartozik a szőrösorrú sül (Hystrix brachyura) mellett, akinek 5 alfaját különböztetik meg, ezek a H. b. bengalensis, H. b. brachyura, H. b. hodgsoni, H. b. subcristata és H. b. yunnanensis. A hosszúfarkú sül (Trichys fasciculata) nemzetségének egyetlen faja.

A Trichys a görög thrix, thrihos, vagyis szőr, sörte és a szintén görög ys, vagyis disznó szavak összeillesztéséből ered, és sörtés disznót jelent. A fasciculata kifejezésnek a latin fasciculatus, vagyis köteges szó az alapja, ami a farkuk végén álló tüskebojtra utal. A görög hystrix szó szőrborzolást is jelent, de alapvetően a görög ys, vagyis disznó és a szintén görög thrix, thrihos, vagyis szőr, sörte szavak kombinációjából áll, jelentése tehát szintén sörtés disznó. A brachyura a görög brachys, vagyis rövid és a szintén görög ura, vagyis farok szavak egyesítéséből született, mely így rövidfarkút jelent.

Malajziában a szőrösorrú sül neve landak raya, vagyis rádzsa, illetve király sün, a hosszúfarkú sül neve pedig landak padi, vagyis rizs sün.

Hajdanán Magyarországon is éltek sülök. Legtöbb leletük, főleg fogaik és állkapocstöredékeik, a jégkorszakból, vagyis a pleisztocén kor (1,8–0,01 millió évvel ezelőtt) egy kései, melegebb időszakából, a Riss–Würm interglaciális végéről származnak. Ilyenek például a bükki Varbó község közelében található Lambrecht Kálmán-barlangból előkerült maradványok. A terület abban az időben kevésbé meleg, de azért még enyhe klímájú volt, melyet részben lombos erdők és sztyeppék uraltak. Ennek az ősi tarajos sülnek (Hystrix vinogradovi) a maradványai mellett abból a korszakból ismertek még olyan lócsontok is, amiken a sülök jellegzetes rágásnyomai is megfigyelhetők.

El kell még vele büszkélkednünk, hogy a világ legrégebbi Hystrix-maradványai, a Hystrix parvae miocén kori leletei a Csákvár melletti Báracháza Eszterházy-barlangjából kerültek elő.

A szőrösorrú vagy maláj sül (Hystrix brachyura) viszonylag nagyméretű, testhossza 45,5–93 cm, amihez még egy igen rövid, 6–17 cm-es farok is járul. Testsúlya 8–27 kg. Bundájuk nagyrészt fekete, néha egy rövid, fehér szőrtaraj figyelhető meg a nyakon. A hosszú, 15–20 cm-es, fehér, középen egy fekete sávval ellátott tüskéi a test hátsó részét borítják, míg a test elülső részein rövid, többnyire feketés színű tüskék találhatók, melyek töve és hegye halványabb. A farkon rövid, üreges, serleg alakú tüskék figyelhetők meg, melyek a farok rázásakor csörögnek-zörögnek.

Elterjedési területe az ázsiai kontinensen Nepáltól Északkelet-Indián át, Közép- és Dél-Kínától egész Mianmaron, Thaiföldön, Laoszon, Kambodzsán és Vietnámon, valamint a Maláj-félszigeten keresztül Szingapúrig terjed, és Szumátrán (Indonézia), valamint egész Borneón (Indonézia, Malajzia és Brunei) fellelhető. Eléggé alkalmazkodó faj, különféle erdei élőhelyeken, bozótos, erdő közeli nyílt térségekben és mezőgazdasági területeken fordul elő. Hegyvidéken legalább 1300 m tengerszint feletti magasságig megtalálható. Nappal a maguk ásta, kiterjedt üregrendszerekben pihen a sülcsalád, amiben akár tízen is lehetnek. De nem mindenhol áll rendelkezésükre könnyen kitermelhető, ugyanakkor jó stabilitást biztosító talajtípus, ezért ott előszeretettel foglalnak el kisebb barlangokat, sziklahasadékokat, vagy kidőlt fák, gyökerek, sziklák alá ássák be magukat. A kotorékokat több generáción át folyamatosan használják. 

Ásásukkal a sülök fontos szerepet töltenek be az erdei ökoszisztémában, mert elhagyott üregeik más állatfajoknak nyújtanak otthont, ezért a szőrösorrú sül úgynevezett ökoszisztéma-mérnök faj.

Lehullott gyümölcsökkel, hajtásokkal, levelekkel, fakéreggel, fiatal fák száraival, gyökerekkel, gumókkal, hagymákkal és bambuszrügyekkel táplálkoznak.

Családi kötelékeik erősek, monogám rágcsálók. A pár együtt él a kölykökkel, amíg azok el nem vándorolnak. Éjszaka is gyakran látni, ahogy 2–4 fős csoportokban élelmet keresnek.

Szaporodási időszakuk szeptember–november közé esik. A nőstények csak körülbelül egy hónapig aktívak szexuálisan, és viszonylag korán, már 18 hónapos korukban ovulálnak. A párzásra kész nőstény kiáltásokkal adja tudtára a hímeknek fogékonyságát, akik megküzdenek egymással kegyeiért. A győztes általában a legnagyobb és a legöregebb sül. Bár a nőstény farokfelemeléssel és tüskéi lelapításával jelzi, hogy készen áll a párzásra, a hímnek így is egy akrobatamutatványt kell bemutatnia, szinte függőleges testhelyzetben. Szerencséjére csak rövid ideig, alig egy percig tart a kopuláció. A párzás mindig éjszaka zajlik. A nősténynek 100–110 napos vemhesség után 2–3 kölyke születik, és évente 2 almot is vethet. Az újszülöttek lágy és sűrű szőrrel jönnek a világra, akiket a szülők hosszan és intenzíven gondoznak.

A maláj sül kerüli a forgalmas autóutakat, talán ezért is lehetséges, hogy 2012–2017 között csak 9 maláj sült rögzítettek a maláj közúti vadgázolási rendszerben.

A hosszúfarkú sül (Trichys fasciculata) a maláj sülhöz képest kissé másképp néz ki. Első pillantásra egy nagy, durva szőrű patkánynak tűnnek. Testük felső része barna, hasoldaluk fehéres. Testhosszuk 32–48 cm, amihez még egy 15–25 cm-es farok is járul. Testsúlyuk 1–2,5 kg között lehet.

Törzsüket a szőrzetükben megbúvó, viszonylag rövid, 5 cm-es lapított tüskék fedik, melyek csúcsa sötétbarna, míg tövük halványabb. Hosszú, barna, pikkelyes farkuk egy tüskepamacsban végződik, amelyben a tüskék keskeny, lapos, pergamenszerű szalagokká módosultak. „A csomós szítsű … Teste tövisei elül barázdások, farka lapos szárnyidomú lemez-csomóba végződik, közönként összeszorítva.” (Georges Cuvier 1841. Az Állat-Ország Fölosztva Alkotása Szerint. A Magyar Királyi Egyetem Betűivel, A M. Academ. Költségein, Budán) Izgatottságában tüskéit ő is felmereszti és a farokvégi tüskepamacsot erősen rázza, mellé még dobbanthat is.

Egyébként „… farka pedig többi rokonáénál hosszabb. Ettől kapta nevét is. Tüskéinek hossza, valamint túlnyomóan világos színe is szembetűnő.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest) Amikor a talajon szalad, akkor egyenesen felfelé tartja a farkát. Gyakran látni részben vagy teljesen farkatlan példányokat. Egyesek szerint a farok ledobása a ragadozók elleni védekezés része lehet, akárcsak a gyíkok esetében.

Szumátrán, Borneón és a Maláj-félszigeten honos, elsősorban síkvidéki erdőkben. Emellett másodlagos erdőkben, mezőgazdasági területeken és leromlott élőhelyeken is előfordul. Hegyvidéken már látták 1159 m tengerszint feletti magasságban is.

Éjszakai életmódú, a nappalt üregekben, barlangokban, sziklaereszekben, faodvakban, termeszdombokban alvással tölti. Ugyan esetlennek, gyámoltalannak tűnik, mégis veszély esetén azonnal beássa magát a földbe.

Gyakran látni a talajszinten táplálkozni, de széles mancsukkal fákra és cserjékre is jól másznak élelmet keresve. Gyümölcsöket, magokat, bambuszrügyeket, hajtásokat, gyökereket és a fák kambium rétegét eszik, de gerincteleneket is fogyasztanak. A fák kéreg alatti, úgynevezett kambium rétegének megrágásával a fa halálát okozzák, mert megzavarják a fa tápanyagellátását. Ezzel fontos szerepet töltenek be az erdei ökoszisztémában, mivel a holt faanyag rengeteg más élőlénynek nyújt otthont és élelmet.

Érdekes, hogy bizonyos gyümölcsöket sokkal jobban előnyben részesítenek a többinél. Közös bennük, hogy tápanyagokban és energiában gazdagok, valamint fehérje- és lipidtartalmuk lényegesen magasabb, mint a többi gyümölcsé. Ilyenek például egyes muskátdiófélék (Knema hookeriana, Myristica cinnamomea és M. elliptica), mirtuszfélék (Pithecellobium bubalium, Eugenia sp.), orbáncfűféle (Garcinia nervosa), mahagóniféle (Dysoxylum acutangulum) és babérféle (Beilschmiedia madang) gyümölcsei.

Kameracsapdák felvételei bizonyítják, hogy Malajziában a mesterségesen kialakított sónyaló helyeket is rendszeresen látogatja a két sülfaj, ahol pótolhatják ásványianyag- szükségletüket. Azt is megfigyelték, hogy a közönséges mókuscickánnyal (Tupaia glis) gyakran együtt csemegéznek bizonyos lehullott terméseken.

 Az erdőszéli mezőgazdasági területeken, kertekben kárt is okozhatnak. Rájárnak például a rizsre, tápiókára, édesburgonyára, babra, papajára, sárgadinnyére. De az olajpálma-, gumi- és ananászültetvények sincsenek tőlük biztonságban. Emiatt a helyi lakosok üldözik őket.

Mindkét sülfaj az IUCN Vörös Listáján a legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriába esik. Szerencséjükre széles elterjedései területtel rendelkeznek, ami számos védett területet is magába foglal. Ráadásul bizonyos mértékben ellenállónak bizonyulnak az élőhelyeik átalakításával szemben is, másodlagos erdőkben is megélnek.

A rájuk leselkedő legfőbb veszély a túlvadászatuk. Húsuk, belső szerveik, bezoár köveik, tüskéik és trófeájuk mind keresett termékek. De élőhelyeik drasztikus megváltozása, széttöredezettsége, illetve elvesztése szintén hozzájárul egyedszámuk csökkenéséhez.

A bezoár egy elmeszesedett, emésztetlen szerves és szervetlen anyagokat tartalmazó kő, ami esetenként a sülök emésztőrendszerében (gyomrában, belében) fordul elő. Megszerzéséhez a sült meg kell ölni. A népi gyógyászat mindig is nagy erőt tulajdonított neki, többek között mérgezések, rák, dengue-láz és tífusz ellen használják. A bezoár kialakulása negatívan hat a sül egészségére, bundája, tüskéi csapzottá válik, összességében az állat betegnek tűnik. Ez a jel segít a vadászoknak abban, hogy nagyobb valószínűséggel találjanak bennük bezoárt, mivel ez a sülök csak kis hányadában alakul ki. Ritkaságuk miatt roppant értékesek. Sajnos a sül bezoárok iránti belföldi és külföldi kereslet egyaránt növekszik.

A sülök elfogására egyaránt használnak hurokcsapdákat, kifeszített hálókat és maniókával felcsalizott ketreces csapdákat. Kutyákkal kiszimatolt üregeikből kifüstölik, majd agyonverik vagy lelövik őket.

A sülhús magas tápértékű fehérjeforrás, különösen a nagyméretű szőrösorrú sül játszik fontos szerepet a bozóthús-kereskedelemben. Vadászatuk ezért jelentős. Emellett farmokon is tenyésztik a maláj sült, akkora irántuk a kereslet.

Nem mindenki élvezheti húsukat, mert bizonyos körülmények között egyesek számára tabunak minősülnek, mint például terhes nők sem fogyaszthatják, mert úgy vélik, megbetegednek tőle.

Mindkét sülfaj testrészeit felhasználják a hagyományos népi gyógyászatban. A maláj sül zsigerei például gyógyítják az asztmát, a sárgaságot és a tüdőgyulladást. Főtt húsát magas láz ellen fogyasztják. Tüskéit Szumátrán gonosz varázslat elleni védelmül hordozzák magukkal, vagy tartják őket otthon. A tüske elszenesített fekete részét olajjal összekeverik, amit azután helyileg felkenve asztma gyógyítására használnak.

 Légszomj ellen szárított epéjét vízben oldva kell meginni. A maláj méregkeverők is előszeretettel használták epéjüket (empedu landak), epehólyagja sérülések vagy gyomorbetegségek okozta fájdalom enyhítésére volt csodaszer. Gyomorbetegségekre ehetünk egy kis szárított sül ürüléket is.

Hosszú tüskéiket számos egyéb célra felhasználják. Bizonyos területeken bearanyozzák és hajtűként használják, máshol tolltartó, ecsetnyél, jelmezdísz, dekoráció lesz belőlük. Egyes bennszülöttek úgy vélik, hogy a hosszúfarkú sül tüskepamacsban végződő farka értékes.

 Az állatok belső szerveinek, húsának feldolgozásakor, illetve a fogságban vizelettel, bélsárral szennyezett férőhelyük takarításakor óvatosan kell eljárni. Védőruha, csizma, kesztyű viselése ajánlott. Szintén fontos befejezés után az alapos kézmosás, mosakodás vagy zuhanyzás. A sülök ugyanis, akárcsak számos más rágcsálófaj, a Leptospira baktériumok természetes hordozói.  Ezek okozzák a leptospirózis nevű betegséget, ami az egyik vezető zoonózisként, vagyis állatról emberre terjedő betegségként ismert a világon. 

 A sülök igen látványosak az állatkertekben, ráadásul könnyen tarthatók és hamar megszelídülnek. Fogságban sokáig élnek, a szőrösorrú sül  akár 27,3 évet, a hosszúfarkú sül pedig több mint 10 évet.

Közeli rokonuk „A tarajos sül … azoknak a rágcsálóknak egyike, amelyek a fogságban is igen nagy károkat okoznak. Hatalmas, vésőszerű metszőfogainak az aránylag vastag deszkalapok, farudak, tönkök rövid időn belül esnek áldozatul; agyonrágja férőhelye ajtóit, deszkafalait, sőt a vakolatot is lekoptatja a falról. Éppen ezért minden faalkatrészt amelyhez hozzáférhet, bádoggal, vagy aprószemű dróthálóval kell megvédem kártevései ellen. A tarajos sült metszőfogának folytonos és erős növése mintegy kényszeríti arra, hogy azokat állandóan koptassa. Ha ugyanis nem volna módja a fogkoptatásra, metszőfogai rövidesen annyira megnőnének, hogy táplálékának megrágása lehetetlenné válna. Eszerint tehát gondoskodnunk kell arról, hogy táplálékának megrágásán kívül is alkalmat adjunk neki a fogkoptatásra. Ezt részben azzal érjük el, hogy fagerendát helyezünk ketrecébe, amelyet kedvére rágcsálhat, ezenkívül a leveses, gumóstakarmányon kívül újabban makkot is adunk neki, amelynek megrágása kettős haszonnal jár: kedvére koptathatja vele fogait és ízletes, természetes táplálékhoz jut.” (Anghi Csaba 1932. Mi ujság az állatkertben? A Természet, 28 (7–8), 91.)

Veszélyes tüskéik miatt befogásuk és állatorvosi kezelésük nagy odafigyelést és speciális eszközöket igényel. Terelésükkor feltétlenül seprűt vagy terelőlapokat kell használni védelmül. A kezelőketrecnek olyannak kell lennie, hogy az állatorvos könnyen hozzáférjen az állat lábaihoz az altató injekció beadása végett, de ugyanakkor a sül ne tudjon kárt tenni a személyzetben.

Egykor több európai állatkertben is láthatóak voltak, de a legtöbb esetben ez már több mint 100 évvel ezelőtt volt. A szőrösorrú sült tartották többek között Berlin, Halle, Frankfurt, Hamburg, Drezda, Rostock, Amsterdam, Chester és London állatkertjeiben is. A hosszúfarkú sült az 1900-as évek elején Amszterdamban, Berlinben, Frankfurtban, Hamburgban, majd később Londonban is lehetett látni.

Manapság szinte csak Ázsia állatkertjeiben lehet találkozni a szőrösorrú süllel, mint például Saigon, Taipei vagy Szingapúr, és körülbelül 153 egyedet tartanak fogságban. A hosszúfarkú sül egyetlen nőstény egyedét csak a malajziai Taiping állatkertjében lehet látni.