Rizskert Múzeum és a rizs kultúrtörténete, Langkawi

Az újkőkor óta ismert és termesztett rizs (Oryza sativa) Ázsiában nem csak a mindennapok legfőbb eledele, de áldozati étel is egyben, melyet az isteneknek, vagy a nagyra becsült ősöknek is felajánlanak.

A kínai legenda szerint a legelső rizst Shennong, az isteni földműves ültette. Régészeti és nyelvi kutatások alapján azonban megállapítható, hogy a rizst először a Jangce-folyó medencéjében háziasították a neolitikus időkben (Kr. e. 7. évezred), s később innen terjedt el Dél-, és Délkelet-Ázsia csapadékosabb völgyeiben, majd Nyugat-Ázsiában. A késő neolitikum időszakában (Kr. e. 3500-2500) azokban a központokban, ahol rizst termesztettek, a növény tápértékének köszönhetően a lakosság gyors növekedésnek indult. Hovatovább a Jangce-folyó mentén élő kultúrák településeinek száma és mérete is nőtt, amely alapján a régészek már előrehaladott társadalmi-politikai struktúrában élő államokként jellemezték őket. A kínai nyelvben a „rizs” és a „mezőgazdaság” ugyanaz a szó.

Délkelet-Ázsiába (elsőként Tajvan szigetére) Kr. e. 3500-2000 körül érkezett meg a rizs, mint gazdasági növény. Ekkor a két legfontosabb élelmiszernövény a vizes körülmények között termesztett rizs, illetve a szárazon termesztett köles voltak. Innen Kr. e. 500-ig bezárólag megjelent Délkelet-Ázsia más területein is: Borneón, a Maláj-félszigeten és Szumátrán; illetve dél felé Sulawesin és Jáván. A délkelet-ázsiai kontinentális rizstermesztés legkorábbi bizonyítékai pedig a Thaiföld északi részén található Ban Chiangból (Kr. e. 2000–1500); valamint a dél-vietnami An Sơnból (Kr. e. 2000–1200 között) származnak. A rizs olyan fontos kultúrnövény lett Ázsiában, hogy az itt élő népek szókincsét, vallását, irodalmát, sőt, mindennapi életét is meghatározta. Jáván úgy tartják, hogy a rizs egy fiatal lány köldökéből termett, míg a celebeszi legenda szerint a hántolatlan rizst egy ember hozta le a mennyből a földre, mégpedig az orrán ejtett vágott sebbe rejtve. Ma a világ rizstermésének (évi majd félmilliárd tonna) 90%-át Dél-Ázsia országai termesztik, s tulajdonképpen ők is fogyasztják el, hiszen exportra az említett mennyiség mindössze 5%-a kerül. Malajziának viszont a rizs elsődleges exportterméke.

Így már nem is olyan meglepő, hogy Ázsiában a rizzsel való foglalatosság valamennyi fázisához szertartások, rituálék, sőt fesztiválok kötődnek. A rizsnek szelleme van, mely előtt tisztelettel kell adózni a művelés, aratás idején. A dél-ázsiai kultúrákban a rizst különböző istennők adták az emberiségnek, s ők tanították meg, hogyan kell termeszteni. Épp emiatt Malajziában, Indiában, Kínában, Thaiföldön, Indonéziában és Srí Lankán a rizsnek kitüntető szerepe van a vallásban is. A rizspárlatok például nőivarúak és anya alakban ábrázolják. Az egyik maláj mítosz úgy meséli, hogy az ősidőkben az emberek vad gyümölcsökön és magokon éltek, s bár létezett a rizs is, de akkor még ehetetlen volt, pontosabban a kalászok üresek voltak. Egy nap Bambarazon, az irgalom istennője látta, milyen nehéz az emberek élete, s az állandó éhezés miatt úgy döntött, hogy segít nekik. Egy este eljött a mezőkre, s melleit addig nyomta, míg tejével meg nem töltötte a kalászokat. Csakhogy nem volt elég a tej, maradtak még üres növények. Ekkor tovább nyomta, míg vér nem kezdett folyni belőle. A fehér rizs Bambarazon tejéből, míg a vörös rizs a véréből született.  

A malajziai dusunok és kadazanok például mind a mai napig fontos ünnepnek tartják a ’Modsurungot’, a betakarítási fesztivált, melyet az irgalom istennőjének emlékére tartanak meg. Ez az ünnep a taoizmus számára is fontos. Ugyanakkor a Sabah északi részén élő rungusok is ismerik Bambarazont, ők a kifejezést a rizsből készült szeszesitalok azonosítására használják. Az ő legendájuk szerint Bambarazon a rizst először szeszesital formájában hozta el nekik. Bambarazonnak – aki a rizsre vigyáz – ezért madarakat és sertést áldoznak a jó termés érdekében. Egy másik rungus mítosz szerint a rizst egy kutya hozta el, ezért minden évben a betakarítás után az első rizst a háztartás kutyájának adják. Malajziában a néphit máig úgy véli, hogy a rizsnek lelke van, ez pedig a semangat padi. Az első betakarításkor viszont menua ulung néven nevezik. A rizslelket emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, s kultuszok középpontjába helyezik, legyen szó a rizsmag kiválasztásának első lépéséről, az újratelepítésről, a gyomlálásról, az első betakarításról, a tárolásról és az első kóstolásról. 

A Pantai Cenang településen található, 1999-ben megnyílt Rizskert Múzeum (Laman Padi – a ’laman’ malájul mezőt, a ’padi’ pedig rizst jelent) a maláj rizstermesztés történetének, a termesztés és betakarítás gyakorlatának szenteli gyűjteményét, melyben használati tárgyakat, eszközöket, fotókat láthat az érdeklődő, illetve megismerheti a rizs termesztésének hagyományos és modern módszereit. A gyűjtemény négy részre különül: a rizstermesztéshez kapcsolódó tevékenységeket bemutató Örökség galériára, a kilátóteraszként működő Hántolatlan rizs galériára, illetve a Gyógynövénykertre, valamint a különböző rizsfajtákat bemutató Fajtakertre, ahol az ember a gyakorlatban is megismerkedhet a rizstermesztéssel. E két utóbbi rész a turisták kedvence, mivel látványos fotótémákat kínál, ahogy a hagyományos rizstermesztésre berendezkedett mintafalu is, mely szintén a múzeum egyik látványossága. Emellett kulturális rendezvényeket, ünnepeket, élelmiszer bemutatókat is tartanak, melyek középpontjában a rizs áll.

A Rizskert Múzeum ajándékboltjában rizsből készült, vagy rizs tematikájú kézműves tárgyak kaphatók. A Laman Ria nevű népszerű étteremben pedig hagyományos maláj fogásokat kóstolhatunk, melyek fő összetevője a rizs. A Laman Padi Rizskert Múzeum minden nap 10-18 óra között van nyitva, a belépés ingyenes.