Öngyilkosság Ázsiában

Az öngyilkosság évezredek óta jelen van az emberiség történetében. E jelenség nem betegség, nincsenek öngyilkos személyiségek vagy öngyilkos típusok. Különböző rizikófaktorok befolyásolják az öngyilkosságot, melyek között megkülönböztetünk elsődleges (orvosi-pszichiátriai), másodlagos (pszichoszociális) és harmadlagos rizikófaktorokat. Az elsődlegesekhez tartoznak a pszichiátriai zavarok (például kezeletlen major (súlyos) depresszió, skizofrénia, szerfüggőség), családban előforduló öngyilkosságok, megelőző öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek, önsértés, a szándék verbalizációja, valamint a szerotoninszint csökkenése. Ezen tényezők közül bármelyik fennállta komoly kockázatnak mondható. Közös jellemzőjük, hogy alapvetően nincsenek jelen (normális körülmények között), egy bizonyos időintervallumhoz kötődnek, aktuálisan az érintett személyre jellemzőek, valamint az egészségügyi ellátáshoz tartoznának, s annak keretein belül módosíthatóak lennének. Gyakran tapasztalható, hogy a rizikófaktorok együtt járnak, valamint a komorbid (szorongásos és addiktív) zavarok esetén jelentősen megnő a kockázatuk. Továbbá az öngyilkosság elkövetésének valószínűségét az agresszív és impulzív személyiségvonások szintén növelik (World Health Organization 2014). 

A másodlagos rizikófaktoroknak a negatív élethelyzeteket tekintjük, mint például a kora gyermekkori veszteségek, abúzus, impulzivitás és agresszió, izoláció, munkanélküliség, anyagi problémák. Ezen tényezők nem tartoznak a hagyományos értelemben vett betegségek kategóriájába, mindennapi életünk gyakori velejárója. Míg a harmadlagos csoportba az olyan demográfiai tényezők tartoznak, mint a nem, a serdülő életkor, vulnerábilis (sebezhető) időszakok, mint pl. tavasz, de a reggeli és délelőtti időpontok is. Ezen tényezők nem megváltoztathatóak. A felsorolt rizikófaktorok megléte segítő tényező, amennyiben az elsődleges rizikófaktorok közül egy vagy több jelen van. Kutatási eredmények alapján már a dohányzás is a szuicid rizikófaktorok csoportjába tartozik, valószínűleg azért, mert gyakran társul hozzá depresszió, szorongás, alkoholizmus (Almási és mtsai 2009; Rihmer és mtsai 2017).

2. Az öngyilkosság különböző megközelítései

Az öngyilkosság, mint tudományos téma a 19. és a 20. század fordulóján bontakozott ki, melyhez Émil Durkheim, francia szociológus munkássága nagyban hozzájárult. E multifaktoriális jelenség több különböző perspektívából megközelíthető (teológiai, filozófiai, szociológiai, pszichológiai, biológiai, evolúciós, globális, politikai), melyek közül néhányat a továbbiakban részletesebben ismertetek. 

A szociológiai perspektíva leginkább Durkheim munkássága által érthető meg, aki az öngyilkosság három típusát különböztette meg: egoista, altruista és anómiás. Az egoista öngyilkosság Durkheim szerint azt jelenti, amikor az egyén kiszabadul egy, a számára társadalmi kontrollt jelentő csoportból (ilyen például a család, baráti, vallási, munkahelyi közösségek), s olyan mértékben elszigetelődik tőlük, hogy az esetleges öngyilkossági kísérletek megakadályozására a csoport tagjai nem képesek. Az altruista szuicidum egyfajta önfeláldozás a társadalom érdekében. Napjainkban az éhségsztrájk, önkéntes éhhalál, valamint az öngyilkos merényletek áldozatait soroljuk ide. Durkheim szerint az anómiás öngyilkosság akkor következik be, amikor az egyén valamilyen ellentétet, s az azzal együtt járó feszültséget tapasztal vágyai, igényei, céljai és a megvalósításuk lehetőségei között. Ez a feszültség az egyén számára megoldhatatlannak tűnik, mely az önpusztító magatartást eredményezi (Durkheim 1966; idézi Rihmer és mtsai 2020).

Durkheim munkásságában a szuicidumot pusztán szociológiai szempontból közelítette meg, de ma már tudjuk, hogy ez a probléma csak részben érthető meg pusztán ebből a megközelítésből. A terminológia – egoista, altruista és anómiás öngyilkosság – természetesen az idő múlásával változott. Az egoista öngyilkosságot elkövetők csoportjába tartoznak a pszichiátriai megbetegedések miatt elkövetett öngyilkosságok is, ezért sem szerencsés a korábbi elnevezés, hiszen semmi közük nincs az egoizmushoz. Az anómiás öngyilkosság mai megfelelője a „konfliktus hátterű” vagy más néven negatív életesemény által előidézett szuicidum, mely leginkább az izolálódott és/vagy pszichés betegeknél figyelhető meg (Rihmer és mtsai 2020).

1930-ban az amerikai szociológus, Robert Merton új megközelítésben vizsgálta az öngyilkos magatartást. Ő úgy vélte, hogy a társadalom túl magas elvárásokat támaszt az emberek felé, melyek megvalósítására nincs lehetőség. Ennek következtében az elérendő célok és azok megvalósításához szükséges eszközök között lényegi különbség tapasztalható, ami növeli az egyén belső feszültségét, melynek következtében frusztráció és deviáns viselkedésformák jelennek meg, mint például az öngyilkosság (Buda 2001).

Henry és Short, amerikai szociológusok, az 1950-es években dolgozták ki elméletüket, mely a társadalmi hatásokon túl már a személyiségben rejlő okokat és a gyermekkori hatásokat is figyelembe veszi. Megfigyelésük alapja az volt, hogy egy adott társadalmon belül az öngyilkosságok és a gyilkosságok száma fordítottan arányos. Az egyéni frusztráció következménye az agresszió, melynek irányát az határozza meg, hogy az egyén számára ki a hibás: valamilyen külső tényező vagy esetleg saját maga. Az agresszió a külvilág felé irányul az erős, külső kényszer és korlátozás hatására. Ennek hiánya azonban azzal jár, hogy az egyén saját magát okolja személyes frusztrációjáért, önmagában keresi a hibát, s ennek hatására alakulhat ki az öngyilkossági magatartás (Buda 2001). Gold elmélete szerint a társadalom felsőbb rétegeire jellemző inkább az önpusztítás, hisz az érintettek agressziója gátolt és befelé irányuló, míg a társadalom alacsonyabb rétegeinél teljesen természetes az agresszió externalizálása (Buda 2001). A szociológiai megközelítések során tehát fokozatosan teret nyert a személyiség hatása. Megemlítendő ugyanakkor, hogy az utóbbi időben az öngyilkossággal kapcsolatos kutatásokat tekintve a szociológiai megközelítés háttérbe szorult.

Az öngyilkosság biológiai megközelítésében jelentős szerepe van a biológiai és genetikai faktorok prediktív jellegének. A különböző diszfunkciók közül az egyik legjelentősebb a központi idegrendszer lecsökkent szerotonin-forgalma, mely a megnövekedett öngyilkossági szándék és az orvosi szempontból súlyos öngyilkossági kísérlet jelenségével hozható összefüggésbe. Továbbá az öngyilkosságban elhunyt személyek vizsgálatakor agytörzsükben csökkent noradrenalinszintet tapasztaltak (Mann 2003). Coryell és Schlesser (2001) a krónikus stresszállapot hatására kialakuló emelkedett hipotalamusz–hipofízis–mellékvesekéreg tengely aktivitását a major depresszióval küzdő egyének esetén összefüggésbe hozták a megnövekedett öngyilkossági rizikóval. Hawton és van Heeringen (2009) szerint az alacsony koleszterinszint is képes növelni az öngyilkosság kockázatát, s a genetikai tényezők nagyban hozzájárulnak az önkárosító gondolatok és magatartások kialakulásához.

Az öngyilkosság pszichológiai megközelítését illetően az alábbiakban a pszichoanalitikus és a kognitív szemléletmódokat részletezem. A pszichoanalitikus megközelítésben kiemelendő Freud elmélete, mely szerint két ellentétes ösztöntörekvés, az Eros (vagyis életösztön) és a Thanatos (halálösztön) között egy folyamatos, tudattalan harc zajlik, melynek energiája viszi előre az egyént. Freud (1917) álláspontja szerint az öngyilkosság annak következtében történik meg, hogy a halálösztön felülkerekedik a fejlődés és növekedés ösztöne felett.

Egyes személyiségváltozók, mint az impulzivitás, gyakran társul a szuicid rizikóval, kognitív szinten pedig a fekete-fehér, rigid (rugalmatlan) és merev gondolkodásmód jellemző leginkább az öngyilkosságot elkövetőkre vagy kísérletezőkre. A problémamegoldás területén passzivitás és  csökkent hatékonyság figyelhető meg az öngyilkosok körében. Valamint gyakran megjelenik a reménytelenség, melyet egyes szerzők a depresszió és a szuicid szándék közötti mediátornak is tekintenek (Williams és Pollock 2000).

A kognitív pszichológiai megközelítésben említést kell tennünk Williams és munkatársai által kidolgozott „gátolt menekülés modelljéről”, melyben az öngyilkossággal kísérletezők kognitív jellemzőit foglalják össze. 

Az öngyilkossággal kísérletezők kognitív jellemzői (Williams és mtsai 2004)

Negatív kognitív triád	önmagunkról, másokról, valamint a világról kialakított negatív kép, ill. negatív jövőképet jelenti
Reménytelenség	pesszimizmus, negatív elvárások jellemzik; a jövő perspektívájának elvesztésével jár
Túláltalánosított önéletrajzi emlékezet	a korábban átélt emlékek felidézésére való képtelenség, melyek az aktuális problémát illetően mintaként vannak jelen
Problémamegoldás alacsony szintje	problémamegoldási nehézségeket takar, melyek leginkább interperszonális természetűek

 

E modell alapján az öngyilkos gondolatok és magatartások egyfajta csapdába esettség érzetéből származnak, s ezek az egyénre jellemző, egyedi információ-feldolgozási módszerrel járnak együtt. Általában az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok addig maradnak fenn, amíg nem sikerül megoldást találni a „problémára”. Gyakran előfordul, hogy a megoldás később születik meg, ezekben az esetekben a jövőre vonatkozó célok és az élet értelmének megléte segít felülemelkedni az önpusztító gondolatokon. A gátolt menekülés modellje szerint a nem megfelelő problémamegoldó képesség és a pesszimizmus a csapdába esettség érzetét táplálja, ennek három fő jellemzője ismeretes: a szenzitivitás, a menekülés képtelenségének érzése és a reménytelenség. A szenzitivitás az öngyilkossági kísérletek hátterében gyakran megnevezett ok. Depressziós személyek például hajlamosak arra, hogy az egyébként semleges eseményeket megalázónak élik meg, s ezek a helyzetek az elviselhetetlenségig fokozódhatnak. A helyzetből való kilépés képtelensége a gyenge problémamegoldó képességek miatt fokozódik, a túláltalánosított emlékezeti működésük miatt a múltból képtelenek felidézni a sikeres problémamegoldási stratégiákat. A reménytelenség következtében az egyén a helyzet véget nem érő állapotától tart, s ezáltal nem képes arra, hogy a pozitív kimenetelt lássa (Williams és mtsai 2004). A modell a „cry for help” megközelítést váltja fel a „cry for pain” megközelítéssel, mely szerint az öngyilkossági cselekményt az élet fontos területein érzett csapdába esettség érzete váltja ki, s csak második helyen áll a segítségkérés.

A szuicidum pszichológiai megközelítésben fontos megemlíteni Caplan krízisállapot definícióját. A krízisállapot során az egyénnek olyan tényezőkkel kell szembenézni, melyek lelki egyensúlyát veszélyeztetik, s azokat sem elkerülni, sem a meglévő problémamegoldó módszerekkel megoldani nem tudja. Ebben a kritikus állapotban az egyén figyelme a problémára összpontosul. A Caplan-féle krízisállapotnak két fajtája ismeretes, melyek a fejlődési és az akcidentális krízis nevet viselik. A fejlődési krízis az életszakaszok változásai közötti fejlődés velejárója, mely egy normál fejlődési folyamat. Gyakran tapasztalható, hogy a megküzdési stratégiák labilissá válnak, ugyanakkor a krízis sikeres megoldása szükséges a következő életszakaszba való átlépéshez. Az akcidentális krízis külső tényezők, események hatására jön létre, melyek lehetnek különböző katasztrófahelyzetek, veszteségek, párkapcsolat vége, közeli hozzátartozó halála, munkahely elvesztése, egzisztenciális zuhanás (Hajduska 2010). Az öngyilkosság elkövetésének hátterében tehát legtöbbször egy krízisállapot áll (Caplan 1964).

3. Preszuicidális szindróma

Az öngyilkosok kis hányada közli direkt és konkrétan szándékát. A preszuicidális szindróma, vagy más néven öngyilkosság előtti szindróma Ringel nevéhez köthető. Az elmélet alapján az öngyilkosságot megelőző állapotot jól körülhatárolt jelek mutatják. Részletes vizsgálatok alapján sikerült egy egész skálát felállítani az indirekt jelzésekből, mely részét képezi a halálvágy verbalizálása, búcsúlevél megírása, gyógyszerek gyűjtögetése, végrendelet megírása, amiket az öngyilkos jelöltek környezetüknek rendszerint le is adnak (Kézi 1986; idézi Rihmer és mtsai 2020). Ezt a jelenséget nevezzük „cry for help”-nek, vagyis az egyén öngyilkossághoz való viszonyulásának ambivalens voltának. Abban az esetben, ha az érintett környezete nem érzékeli ezt a segélykiáltást, vagy rosszabb esetben nem reagál rá, ez az állapot a preszuicidális szindróma irányába tolódik (Rihmer és mtsai 2020).

Az elmélet nagyszámú kísérleti megfigyelés következtében jött létre. A bécsi pszichiáter, Ringel 1949-ben írta le az erre jellemző triászt, mely a következőképp alakult: megfigyelhető a magatartás és a gondolkodás beszűkülése, valamint az érzelmi rigiditás; az érintett egyén saját maga ellen irányuló agressziója; illetve a szuicid fantáziák és a módszerek kiválasztása. A fokozódó érzelmi beszűkülés során megfigyelhető az emberi kapcsolatok beszűkülése, rigid magatartásformák ismétlődése, valamint az asszociációk merev lefutása. Az érzelmi rigiditás formájában a személy haragja, agressziója önmaga felé irányul, ugyanis a mások felé irányuló indulatai gátolva vannak. A fantáziavilágba való menekülés során képzeleti szinten jelennek meg a problémák, az egyén gyakran elképzeli, hogyan hal meg, milyen temetése lesz, valamint hozzátartozói hogyan reagálnak majd halálára. Ringel e szindrómát uniformizálódott és „aspecifikus” tünetcsoportnak tartja, mely eredetétől függetlenül a szuicid magatartás közvetlen előzményeként értelmezendő, és nem tekinti az öngyilkosság okának vagy magyarázatának, pusztán a halálhoz vezető út végső állomásának tartja (Kézi 1986; idézi Rihmer és mtsai 2020). A cselekvés előzményeként még megjelenik egy erős ambivalens érzés az egyénben, s ebben a helyzetben segélykérő jelzésekkel fordulnak a környezetükben élő fontos személyek felé, általában ez a megkapaszkodás utolsó formája. Amennyiben a segítséget kérő személy akadályba ütközik, nem kap vagy esetleg nem tudja értelmezni a felé irányuló segítő szándékot, bekövetkezik az öngyilkosság.  

4. Nemi és életkorbeli különbségek

Az öngyilkosság a férfiak körében gyakoribb (65–80%), melynek száma évente nagyobb kilengéseket mutat, mint a nőké. Statisztikai értelemben pedig egyfajta periodikus tendencia is megfigyelhető: tavasszal és kora nyáron, a nap első felében, illetve a premenstruációs időszakban gyakoribb az előfordulása (World Health Organization 2014). A befejezett öngyilkosságok között szintén megfigyelhető, hogy a férfi nem dominál, s ez részben annak is lehet a következménye, hogy a férfiak gyakran választanak drasztikus (violens) módszert kísérletükhöz, mellyel szinte biztos a siker – ilyen például az akasztás, főbelövés, magas helyről való leugrás. Továbbá a férfi dominancia e területen magyarázható még a pszichiátria problémák fel nem vállalása (pl. alkoholprobléma), és ezáltal a szakszerű segítség elmaradása miatt, ami a szuicid magatartás mögött gyakran tapasztalható (Kalmár és mtsai 2012). 

Fontos megemlítenünk azonban, hogy nem minden kísérlet végződik halállal. Az öngyilkossági kísérlet egy nem végzetes kimenetelű cselekmény, mely során az egyén tudatos viselkedésmódja önkárosítást okoz mások beavatkozása nélkül. Az aktuális vagy elvárt következmények hatására az egyén célja, hogy környezete és kapcsolatrendszere változzon (Platt és mtsai 1992). Ahogyan azt a korábbiakban részleteztem, a befejezett öngyilkosság a férfiak esetén magasabb arányban van jelen, ezzel szemben az öngyilkossági kísérlet a nők körében kétszer-háromszor gyakrabban fordul elő. Az életkort tekintve mindkét nemnél a 45–49 évesek, valamint a 70 év felettiek jelentik a rizikócsoportot. A nyugat-európai országokban a kísérletek „élettartam-prevalenciája” a felnőtt lakosság mintáján 1–5% (Szádóczky és mtsai 2000). A kísérletek természetesen nem minden esetben járnak együtt a komoly szándékkal, s fenntartásokkal kezelhetjük azt a megállapítást is, miszerint aki öngyilkosságról beszél, az úgysem teszi. A befejezett öngyilkos alanyok anamnézisében nagy részében (1/3) szerepel előzetes szuicid kísérlet, valamint az elkövetők 15–50%-a közli is a környezetével, akár direkt, akár indirekt úton halálvágyát vagy szándékát (Rihmer 2007). Az első szuicid kísérlet megnöveli a későbbi befejezett öngyilkosság kockázatát, s a szándékos önsértés (szuicid szándék nélkül) is növeli a későbbi kísérletezések, valamint a befejezett öngyilkosság rizikóját, így minden szuicid esetet komolyan kell vennünk (World Health Organization 2014).

A befejezett öngyilkosságot tekintve életkori sajátosságokat is megfigyelhetünk. De Wilde (2000) a serdülőkre kevésbé jellemzőnek tartja az öngyilkosságot, ugyanakkor a WHO kutatásának eredménye alapján a fiatal korosztály körében (15–24 év) az öngyilkossági kísérletek aránya elég magas. De Wilde a serdülőket veszélyeztetett csoportnak tekinti olyan rizikófaktorok miatt, mint a modellkövető hajlam, a megváltozott test és annak elfogadása, identitáskeresés, melyek a serdülő korosztályra jellemző nehézségek. A szintén serdülőket vizsgáló Spirito és Esposito-Smythers (2006) azt tapasztalta, hogy a korosztály jellemzője az agresszív, impulzív viselkedésforma, melyekhez gyakran antiszociális magatartásformák is társulnak, ilyen például a verekedés, rongálás, rendőrséggel való összetűzés. Beautrais és munkatársai (1996) a súlyos szuicid kísérletre való esélyt négyszer akkora rizikóként észleli a 13–24 éves korosztályban. A szerhasználat, mely leginkább a stresszkezelés és a társuló zavarok esetén jelentkezik, tovább fokozza a tüneteket (pl. depresszió esetén) és a szuicidum esélyét. A korábbi kísérletek és öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok ebben a korosztályban is rizikótényezőként jelennek meg.

A serdülőkor világszinten veszélyeztetett korosztály, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a legtöbb szuicidum a középkorúak csoportjában történik. Maris (1981) szerint ennek oka az lehet, hogy az egyes életszakaszokhoz köthető elvárások beteljesítetlenül maradnak, mely egyfajta megrekedést is jelent. Ehhez kapcsolódóan idézzük fel Erikson fejlődési szakaszait, mely szerint a 31–50 éves korosztály számára a megoldandó feladat az alkotás és a stagnálás, majd az énintegritás szemben a kétségbeeséssel. Ez az időszak a számadásról szól, amikor az egyén visszatekint az életére és annak következményeire. A számadás következtében fennáll a lehetőség egy új életstílus kialakítására, fizikai betegségek megjelenésére, valamint az idő múlásának elfogadására. Ezeket a negatív hatásokat a személy által kialakított kapcsolatok és a korábbi élettapasztalatok képesek kompenzálni. Azon személyeknek, akik maladaptív (alkalmazkodás-képtelen) viselkedésformákat követtek (pl. alkohol fogyasztása, kapcsolatok kialakításának hiánya) a változással, mint utolsó lehetőséggel kell szembenézniük. Amennyiben az nem sikerül, pszichés és szomatikus területen újabb negatív következményeket tapasztalhatnak meg, melynek vége az öngyilkosság lehet. Maris (1981) vizsgálatának eredményei azt mutatják, hogy a férfiakra jellemző szuicid csúcs 51 és 60 éves korra tehető. Erikson elméletében ez az időszak a késő felnőttkor és az időskor kezdete, melynek egyik veszélyét a stagnálás jelenti.

Az időskor kiemelten veszélyeztetett csoport az öngyilkosságot illetően. A bio-pszicho-szociális tényezők együttes hatása idős korban komplex halmozódást mutat (Temesváry 2005). Komoly rizikótényezőként vannak jelen a fizikai betegségek, a hozzájuk társuló félelmek és a szenvedés. Továbbá a betegség hatására kialakuló állapotromlás miatt az egyén autonómia iránti igénye egyre nagyobb, saját magát teherként értékeli hozzátartozói számára, ennek hatására könnyen kialakulhatnak pszichés problémák, melyek az öngyilkosság útjára terelik az idős embert. Az organikus betegségek közül kiemelendő a demencia, mely az idősekre nézve komoly rizikófaktort jelent, különösen a betegség kezdetén, amikor megéli mentális állapotának romlását. Az idős személyeket a fizikai betegségeken túl pszichés stresszorok is veszélyeztetik. A veszteségélmények ebben a korban megnövekednek, s új kapcsolatok kiépítésére már kevésbé van lehetőség, így az idős emberek izolálódhatnak és társas támasz nélkül maradnak. A házastárs elvesztése utáni első év, valamint a patológiás gyász esete kiemelten kritikus időszaknak számít ebben a korban (Harwood és Jacobi 2000). Nisbet (2000) tanulmánya szerint az idős embereket leginkább a szomatikus megbetegedések, a családon belüli betegségek és nehézségek, illetve a halál terheli meg. A megküzdést tovább nehezíti esetükben az, hogy nehezebben alkalmazkodnak az új helyzetekhez, valamint a gondolkodásuk is egyre merevebbé válik, ezáltal egy beszűkült életvitelt folytatnak (Temesváry 2005).

5. Az öngyilkosságot befolyásoló egyéb tényezők

Kulturális tényezők is jelentős szerepet játszanak az öngyilkossághoz vezető úton. Kulturális csoportok között és egy kultúrán belül az egyének között is eltérések tapasztalhatók. Éppen ezért fontos a szociokulturális kontextus és a kulturális megközelítés az öngyilkosság témáját tekintve (Marsella és mtsai 2000). Ezért fontos megértenünk, mit jelent egy adott szociokulturális kontextusban az egyén számára az öngyilkosság: megbocsáthatatlan bűn, pszichotikus cselekmény, emberi jog, rituális kötelezettség vagy esetleg elképzelhetetlen cselekmény (Hjelmeland 2013). A kulturális kontextus leginkább az adott országon belül tapasztalható nemi és életkori különbségekre van hatással (Vijayakumar 2005). Míg Nyugaton az idősek körében magasabb az öngyilkosságok aránya, addig Ázsiában ez a megnövekedett arány a fiataloknál figyelhető meg. Nyugaton 3:1, míg Ázsiában 2:1 a férfiak és a nők aránya, míg pl. Indiában a nemi arányok kiegyenlítettek (1,4:1). Ugyanakkor Kínában a nők befejezett öngyilkosságainak száma magasabb, mint a férfiaké. A különböző országokba települt bevándorló csoportok rátája a származási országukéhoz hasonló tendenciát mutat (Lester 1994).

Hazánk adatait tekintve szintén területi különbségeket figyelhetünk meg. A déli, dél-keleti és keleti megyék öngyilkosságainak aránya jóval magasabb a nyugati, észak-nyugati megyékhez képest. Ez az eltérés évszázadok óta fennálló jelenség. A regionális különbségek hátterében álló szubkultúrák feltérképezésével több kutatás is foglalkozott. Ezek eredményei arra utalnak, hogy az öngyilkossági hajlam fokozottan jelen van egyes kultúrákban, s generációkon keresztül öröklődik. A kutatások eredményei arra is rávilágítottak, hogy az alföldi megyék lakosai elfogadóbbak az öngyilkossággal szemben valamilyen problémával való megküzdés során, mint az északi megyék lakosai (Zonda 2006). A kulturális tényezőkön túl az etnikai hovatartozás jelentőségét is figyelembe kell venni (De Leo, 2002).

Öngyilkosság Ázsiában

Becslések szerint a világon évente 1 millió ember hal meg öngyilkosság következtében, s ennek 60%-a Ázsiában fordul elő (Beautrais 2006; World Health Organization 2006). Annak ellenére, hogy az öngyilkosság egy óriási közegészségügyi kérdés Ázsiában, viszonylag kevesebb figyelmet kap, mint Nyugaton (Paul 2008). Az Ázsiában történt öngyilkosságok tanulmányozása során kihívást jelent a rendelkezésre álló adatok mennyisége és minősége. A lakosság kb. 20%-ára vonatkozóan nincsenek adatok (Vijayakumar és mtsai 2005). Azokban az országokban pedig, ahol az adatok rendelkezésre állnak, felmerülnek olyan problémák, mint az alulbecslés, a pontatlan megállapítás és a halálesetek jelentésének késedelme. A társadalmi, kulturális és vallási elemek is hatással vannak az öngyilkosság bejelentésére (Paul 2008; Vijayakumar és mtsai 2005; Joseph és mtsai 2003). Egyes területeken, mint például Hongkong, Japán, Malajzia, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan megbízhatóbbnak bizonyulnak az öngyilkosságok igazolására vonatkozó eljárások (Chang és mtsai 2010). Ezekben az országokban az összes bejelentett vagy feltételezett öngyilkosságot halottkémek, orvosi vizsgabiztosok vagy igazságügyi szakértők vizsgálják, s általában rendőrségi vizsgálati jelentéssel kell megbizonyosodnia arról, hogy nem gyilkosság áll a halál hátterében. Minden így kiállított halotti bizonyítványt be kell jegyezni az egészségügyi osztályon, ennek köszönhetően az öngyilkossági becslések minőségét megbízhatónak tekinthetjük.

Kínában, Indiában, Thaiföldön és Srí Lankán már nem ennyire kidolgozott a rendszer. Ezekben az országokban gyakori az aluljelentés. Kínában például a hivatalos öngyilkossági arány 145 megfigyelőhely véletlenszerű mintavételén alapul, nem pedig a teljes populáció adatai alapján (Phillips, Li és Zhang 2002). Indiában a helyzet még ennél is rosszabb, hisz ott az öngyilkosság illegális. Sok más ázsiai országban – mint például Pakisztán, Vietnam – az öngyilkosságra vonatkozó nemzeti statisztikák hiányoznak (Hendin és mtsai 2008). Ha a szuicid adatok ezen hiányosságait figyelembe vesszük, Ázsiában az összes öngyilkossági arány megközelítőleg 19.3:100 000, ami körülbelül 30%-kal magasabb a globális aránynál (16:100 000) (World Health Organization 2014; De Leo, Milner és Xiangdong 2009). 

Az ázsiai öngyilkosságok epidemiológiai mintázata, kockázati és protektív tényezői lényegesen eltérnek a nyugati országokétól (Hendin és mtsai 2008; Wei és Chua 2008). A társadalmi és gazdasági struktúrákat tekintve nagy az átmenet az országok között, valamint a mentálhigiénés szolgáltatások elég korlátozottak és fejletlenek, ezáltal a közösség mentális jólléte várhatóan romlik, ami az öngyilkosság arányának növekedéséhez vezet majd a következő két évtizedben (World Health Organization 2014). S mivel az öngyilkosság a fiatal felnőttek körében vezető halálok, az elvesztett életévek és az öngyilkosság által okozott társadalmi-gazdasági terhek mind jelentősebbek lesznek ezekben a régiókban (Law, Yip és Chen 2011).

Ázsia országai nagyon különböznek a társadalmi-gazdasági fejlődés, a vallási meggyőződés, a népesség nagysága, a műveltség és az öngyilkossági ráta arányában (Paul 2008). Alacsony az öngyilkosságok száma Thaiföldön és Kínában, valamint Szingapúrban és Indiában (l. korábban). Hongkong és Tajvan már közepes arányú öngyilkossági rátával bír, míg a magas arányú országok közé tartozik Japán, Dél-Korea és Srí Lanka (Chen és mtsai 2012).

Kína, Szingapúr és Srí Lanka 1995 óta folyamatos csökkenést mutat, mind közül az utóbbi ország öngyilkossági rátájának csökkenése volt jelentős (46.9-ről 20.3-ra). Thaiföldön és Indiában nem tapasztalható lényegi változás, míg Japán, Tajvan és Dél-Korea öngyilkossági aránya 1995 óta folyamatosan emelkedik, s továbbra is a globális szint fölött van (16.0). A Dél-Koreában megfigyelhető folyamatosan növekvő tendencia már-már aggasztó, 2009-ben ugyanis az öngyilkosság aránya elérte a csúcsot (31.0). Tajvan helyzetét tekintve 1995 és 2009 között háromszorosára nőtt az arány (7.6-ról 17.6-ra). Japánban az 1997-es pénzügyi válság idején emelkedett meg az öngyilkosságok száma, mely azóta is megmaradt. Hongkongban 1997 és 2003 között jelentősen megnövekedett az öngyilkosok száma, majd 2009-re ez az arány csökkent (Chen és mtsai 2012).

Ellentétben a nyugati országokkal, ahol a férfiak öngyilkossági aránya 3–4-szer magasabb, mint a nőké, több ázsiai országban kisebb különbség tapasztalható a férfi és a női öngyilkossági arány között. Ausztráliában és Hongkongban nagyon hasonló az öngyilkosságok aránya, de a nemek – férfiak és nők – aránya 4:2. Ez azt jelenti, hogy a hongkongi nők öngyilkossági aránya magasabb, mint az ausztrál nőké, ugyanakkor a hongkongi férfiaké alacsonyabb, mint az ausztrál férfiaké. Továbbra is Kínában a legalacsonyabb a férfi-női öngyilkosságok aránya. 2005 előtt a női öngyilkosok száma jóval meghaladta a férfiak arányát, ugyanakkor a férfi arány azóta növekedett. Ez a szűkebb arány megfigyelhető Tajvanon, Hongkongban és Szingapúrban is. Az elmúlt évtizedben azonban mindhárom társadalomban növekszik a férfi-női arány (Yip és Tan 1998; Chen, Park és Lu 2009).

Kelet-Ázsiában (Kína, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr), ahol a konfucionizmus az elterjedt, az idősebb korosztály öngyilkossága paradox módon magas – az idősek és az általános népesség közötti öngyilkossági arány 4:6 (Liu 2009). Bár a nyugati országokban is jellemző a magas öngyilkossági szám az időseknél, főleg a férfiaknál, ennek ellenére az idősek és az általános népesség szuicid rátája nem olyan szembetűnő, mint a kelet-ázsiai országokban. 

Az ázsiai országokban tapasztalható magasabb vidéki szuicid arány oka a relatív nélkülözés, a megbélyegzés és/vagy a mentális betegségek hiányos ismerete, a társadalmi elszigeteltség, a kapcsolatok megszakadása, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézségei, valamint a könnyebb hozzájutás az öngyilkossághoz szükséges eszközökhöz (pl. peszticidekhez) okozhatja  (Chang és mtsai 2011; Judd és mtsai 2006). A magas vidéki öngyilkossági arány Kínában jelentős, ugyanis 2-szer 3-szor magasabb, mint a városi területeken (Phillips, Li és Zhang 2002). Az életkori és nemi mintázatok is megfigyelhető különbségeket mutatnak vidéki és városi vonatkozásban: akár ötszörös különbség tapasztalható vidéki és városi idősek és fiatal felnőtt nők körében (Yip, Callanan és Yuen 2000). Mivel a hagyományos értékrend (mint pl. nagycsaládosok dominanciája, gyermeki védtelenség) Kína vidéki területeken erősödik, ezért a gyors társadalmi változások súlyos károkat okozhatnak (Law és Liu 2008).

Több ázsiai ország kutatói végeztek vizsgálatot annak érdekében, hogy az öngyilkosság kockázati tényezőit tisztázzák. Az azonosított kockázati tényezők közül a mentális problémák, a szerekkel és/vagy alkohollal való visszaélés, korábbi öngyilkossági kísérletek vagy az akut életesemények nagyon hasonlítanak a nyugati országokban végzett vizsgálatok eredményeihez. Kiemelendő ugyanakkor az a tény, hogy a depresszió és más pszichiátriai diagnózisok előfordulásának gyakorisága alacsonyabb az öngyilkosságokat illetően, mint a nyugati országokban. Phillips és munkatársai (2002) által végzett kutatás eredménye alapján Kínában az öngyilkosságot elkövetők mindössze 40%-a szenvedett depresszióban, míg a mentális rendellenességek aránya a befejezett öngyilkosságot elkövetők körében 63% volt. Állítólag a fiatal, vidéki öngyilkosságot elkövetők között a mentális rendellenességek előfordulása kevesebb mint 50% (Zhang, Xiao és Zhou 2010). Hongkongban a középkorú öngyilkosok 51%-ánál, az idősek 53%-ánál találtak depressziót (Wong és mtsai 2008), míg Kelet-Tajvanon az öngyilkosok 87%-a volt depressziós (Cheng 1995). Ennek okát több tényező is okozza. Egyrészt, a mentális betegségek Ázsia különböző kultúráiban és országaiban eltérő. Másrészt azok kiváltására és felmérésére használatos diagnosztikai eszközök eltérők lehetnek. Végül pedig a vizsgálat és az interjúkészítés módszerei (a szakemberek képzettsége és hozzáértése, az interjú felépítése) a mentális problémák alul- és túldiagnosztizálásához vezethetnek (Phillips 2010).

A stresszes élethelyzetek, mint például a munkahely elvesztése, a szerencsejáték és a munkával kapcsolatos problémák, az ázsiai férfiak körében az öngyilkosság egyik fontos kiváltó tényezője (Wong és mtsai 2010). A családi konfliktusok pedig az ázsiai nők öngyilkosságának hátterében húzódó kulcsfontosságú tényezők (Zhang és mtsai 2010). A pénzügyi problémák által bekövetkezett öngyilkosságok az ázsiaiaknál gyakoribbak, mint nyugaton (Liu és mtsai 2009). Az akut, stresszes élethelyzetek jelentősebbnek tűnnek azoknál a személyeknél, akiknél még nem diagnosztizáltak pszichiátriai zavart. Yang és munkatársai (2005) a Kínában élő vidéki és városi lakosok közötti hasonlóságokat vizsgálta. A tanulmány azt mutatja, hogy az öngyilkosság következtében elhunyt fiatal vidéki nőknél gyakran peszticidek használata okozta a halált. A legalacsonyabb a mentális betegségek aránya, a legmagasabb pedig az öngyilkosságot megelőző akut életesemények aránya volt. A peszticidmérgezés számos fejlett ázsiai ország, mint például Dél-Korea és Tajvan területén elterjedt öngyilkossági módszer (Lin és Lu 2006; Lee és mtsai 2009). Dél-Koreában a peszticidek okozta öngyilkosságok gyakorisága az elmúlt évtizedben jelentősen megnövekedett, s jelenleg a második helyen áll (Paul 2008). Érdemes itt megemlíteni a szénégető öngyilkosságok drámai növekedését Ázsiában. (Szénégető öngyilkosság: a szén zárt térben történő égetése következtében fellépő szén-monoxid-mérgezés.) Tajvan és Hongkong városában az egyik vezető halálok (Liu és mtsai 2007), Japánban pedig az öngyilkosságok 8%-ának az oka (Hitosugi, Nagai és Tokudome 2009). A szénégetés mellett a közelmúltban a hidrogén-szulfid-mérgezés is jelentős öngyilkossági módszer lett (Morii és mtsai 2010).

A magas helyről való leugrás Hongkongban és Szingapúrban az egyik leggyakoribb öngyilkossági mód, ugyanis az emberek nagy része sokemeletes házban él (Wasserman 2020). Ez különösen az idősebb korosztály körében elterjedt, hisz könnyen megvalósítható, biztos a halál kimenetele és technikailag egyszerű. Ugyanakkor a magas helyekről való leugrást gyakran választják fiatal, impulzív döntés által vezérelt öngyilkosok is (Chen, Gunnel és Lu 2009).

Az ázsiai országokat hagyományosan a kiterjesztett családi rendszer dominanciája jellemzi, s az egyéni érdekek általában másodlagosak a családi érdekekkel szemben (Yip 1997). A házasságkötés így tehát nem feltétlenül protektív tényező a nők számára az öngyilkossággal szemben, ami részben azzal is magyarázható, hogy az ázsiai családi kapcsolatokban a fiatal házas nők alacsony rangúnak számítanak (Slote és De Vos 1998). Indiában például, becslések szerint, a nők által elkövetett öngyilkosság 98,7%-ának hozományvita áll a hátterében (Vijayakumar és mtsai 2008).

Az öngyilkosságot bizonyos körülmények között kulturálisan szankcionálják, azaz törvényesen elismerik Ázsiában. Ilyen például a harakiri, mely Japánban egy tiszteletre méltó és önzetlen öngyilkossági formaként van jelen, illetve a suttee, mely az indiai özvegyek társadalmilag elfogadható öngyilkosságának módja elhunyt férjének temetési máglyáján (Gururaj és mtsai 2004).

A vallás szerepe összetett az öngyilkosságot tekintve. Az iszlám vallás egyértelmű döntéseket hoz az öngyilkosságról és az alkoholról (mely az öngyilkosság egyik kiváltó oka lehet). Ennek következtében a muszlim országokban általában alacsony az öngyilkosságok száma. A szingapúri malájoknál is alacsony ez az arány más etnikai csoportokhoz viszonyítva (Hendin és mtsai 2008). Az erősebb vallási identitással rendelkező országokban tehát alacsonyabb az öngyilkossági arány, így Thaiföldön a buddhizmus gyakorlása miatt (5,7:100 000), a Fülöp-szigeteken pedig a katolikus vallás miatt (5:100 000). A vallás öngyilkosság elleni hatását befolyásolja az, hogy az adott vallás milyen mértékben szankcionálja vagy tiltja az öngyilkosságot (Hendin és mtsai 2008). Ázsiában tehát nem egyértelmű a vallás védőhatása. Egyes tanulmányok szerint a vallási hovatartozás akár magasabb öngyilkossági kockázattal is járhat (Zhang és mtsai 2010).

Öngyilkosság Malajziában 

Míg 2007-ben Malajziában létrehozták a Nemzeti Öngyilkossági Nyilvántartást, ugyanakkor az önkárosítók nyilvántartását nem sikerült létrehozni, mely nagy mulasztást jelent, hisz az önkárosítás az öngyilkosság egyik fontos előjele (Hayati és Kamarul 2008). Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a Nemzeti Öngyilkossági Nyilvántartás adatai orvosi igazolásokra támaszkodnak, míg a halálesetek legalább 50%-a nem orvos által tanúsított (Maniam 1995). Teoh (1974) becslése alapján Nyugat-Malajzia területén az öngyilkosság aránya 7:100 000, mely egy meglehetősen állandó érték az elmúlt évtizedekben. A különböző etnikai csoportok között ugyanakkor jelentős eltéréseket tapasztalhatunk: a malájoknál az öngyilkossági arány 1:100 000; a kínaiaknál 8:100 000; az indiánoknál pedig 23:100 000. A nemi különbségeket tekintve Malajziában a férfiak nagyobb valószínűséggel halnak meg öngyilkosság által, mint a nők. Egy felmérés szerint az öngyilkosok 60–76%-a férfi és többnyire 40 év alatti (Bhupinder és Kumara 2006). Ezzel szemben a nőkre, s leginkább a fiatalokra (14–40 évesek) inkább az önkárosító magatartás jellemző (Hayati és Kamarul 2008).

Nadesan 1999-ben végzett vizsgálata egyrészt összefüggéseket tárt fel az öngyilkosság és az indiai etnikai származás között, másrészt a vizsgáltak adatbázisa szerint az öngyilkosok nagy része 21–40 éves házas férfi volt, akiket valamilyen pszichiátriai rendellenességgel diagnosztizáltak. Ezzel szemben Orr és Pu (1985) tanulmánya szerint az önkárosítás leginkább a 40 év alatti, fiatal nőkre, indiai etnikai származásúakra, valamint alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozókra jellemző. Az öngyilkosságot illetően hasonló protektív faktorokat véltek felfedezni a kutatók, mint Ázsia más részein: a vallásos(abb) egyének szignifikánsan alacsonyabb öngyilkossági gondolattal rendelkeznek, mint kevésbé vallásos társaik. Továbbá a középiskolás diákokat vizsgálva kiderült, hogy a család, a házas szülők és a barátok jelenléte egyfajta védelmet nyújt az öngyilkossággal szemben (Zuraida és Ahmad 2007).

Az öngyilkosság egyik befolyásoló tényezője az életkor. Malajziában általában az idős személyek gyakrabban hordoznak öngyilkossági szándékot, ám az öngyilkossági kísérletek száma náluk jóval alacsonyabb, mint a fiataloknál. S bár a kísérletek száma alacsony, azok általában sikerrel végződnek. Amennyiben az öngyilkossági kísérlet nem sikerül, az a későbbi kísérleteket vagy a befejezett öngyilkosság esélyét hússzorosára növeli (Szántó és mtsai 2012). A módszereket illetően férfiaknál és nőknél nem tapasztalunk jelentős eltérést, mindkét nemnél az akasztás a leggyakoribb módszer (Murty és mtsai 2008). Egyéb alkalmazott módszerek még a magas helyről való ugrás, vegyi anyagok használata, valamilyen jármű elé ugrás, peszticidek okozta halál, illetve segédeszközök (pl. éles tárgy) által okozott sérülés miatti halál. Figyelemre méltó, hogy nagyon ritka a fegyver általi öngyilkosság, ugyanis nagyon nehéz a lőfegyverhez való hozzáférés (Murty és mtsai 2008).

Öngyilkosságot és önsértést leggyakrabban interperszonális nehézségek, mint például házastárssal való veszekedés vagy egyéb családi konfliktusok okoznak. A malajziai Nemzeti Öngyilkossági Nyilvántartás szerint a pénzügyi és a munkahelyi problémák is a leggyakoribb tényezők az öngyilkosság hátterében (Hayati és Kamarul 2008). Az olyan társadalmi tényezők, mint az elszigeteltség, a magány, otthonban/bentlakásos intézetben való élet, özvegység és egyedülállóság szintén megnöveli az öngyilkosság kockázatát. A fizikai betegségek, különösen idősebb férfiaknál, az öngyilkosság egyik legerősebb prediktora (Wiktorsson és mtsai 2010).

A Covid–19 öngyilkosságra való hatása 

Az elmúlt évben az öngyilkosságok száma a világjárvány és annak hatása következtében jelentős változásokat mutat. A Covid–19 vírus okozta pandémia, mely 2019 decemberében kezdődött, jelentős hatással van a társadalom egészére: súlyos egészségügyi, gazdasági és társadalmi terhet jelent. A vírus Kínából indult, s meglepő gyorsasággal tarolta le az egész világot. A kialakult körülmények a mentális épséget veszélyeztették, ilyenek voltak a vírustól és haláltól való félelem, a halálozási adatokkal való szembesülés, a kényszerített szociális izoláció, a korlátozásokhoz való alkalmazkodás, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés és a munkahelyek elvesztése általi egzisztenciális fenyegetés. A sérülékenyebb pszichiátriai betegekre ezen említett tényezők még több terhet róttak, de az sem volt meglepő, hogy a mentálisan egészséges populációban is emelkedett a pszichés tünetek megjelenésének kockázata. Egy több országra kiterjedő kutatás alapján az emberek 50,9%-ánál jelentkezett súlyos szorongás, 50,7%-ánál stressz, 58,6%-ánál pedig erős depressziós tünetek. A felmérés szerint a fiatalabbak (18–24 évesek) és a nők gyakrabban éreztek szorongásos- és stresszállapotot, mint az idősebbek vagy a férfiak (Shah és mtsai 2021). A járvány ugyanakkor nemcsak a pszichiátriai betegekre, hanem az egészségügyben dolgozó csoportokat is veszélyezteti. Azok a kihívások, melyekkel nap mint nap szembesülnek szakmai és személyes szférájukban a Covid–19 vírus miatt, jelentős mértékű stresszt, depressziót, szorongást, pszichés distresszt, poszttraumás stressztüneteket, rossz alvásminőséget, álmatlanságot okoz számukra (Khrisnamoorthy és mtsai 2020). Az egészségügyi dolgozók számára protektív tényezőként hatott a saját és a családtagok negatív koronavírustesztje, valamint a magas társadalmi támogatottság.

A Covid–19 érintette a pszichiátriai betegeket, valamint magukat a fertőzött személyeket. A pszichiátriai betegeknél leggyakrabban depresszió és szuicid gondolatok jelentkeztek a járvány hatására. Ezt illetően megfigyelhető volt az életkori különbség: gyermek és fiatal korú esetek száma jelentősen csökkent, míg a felnőtt esetszám változatlan volt, bár a jelentkező páciensek gyakran jutottak el a kórházi felvételig. A Covid–19 által fertőzött pszichiátriai esetek gyakran pszichotikus tüneteket produkáltak, ugyanakkor kevésbé szenvedtek depressziós és/vagy szuicid tünetektől (Lázáry 2020). A pszichiátriai zavarral diagnosztizáltak relapszus-rátája a járvány időszakában 11% volt. Felmérések bizonyítják, hogy a relapszusok (visszaesés) nagy részéért (59%) a gyógyszerek elhagyása volt felelős. 

Érdemes kiemelni azt, hogy a tünetmentes fertőzöttek és a velük kapcsolatban álló kontaktszemélyek is egyfajta veszélyeztetett csoportot alkotnak, hisz őket érinti leginkább a megbetegedéstől és a tünetek jelentkezésétől való félelem, mely mentális zavar kialakulásával is járhat. Különösen veszélyt jelent ez azokra, akik valamely hozzátartozójukat is elveszítették a járványhelyzet alatt. A korlátozások, melyek megnehezítik az életet, illetve a segítségnyújtást, tovább ronthat a helyzetükön. A negatív pszichés tünetek a bezártság miatt fokozódnak és hosszan fennmaradhatnak (Trujjilo és mtsai 2020). Fontos szerepe van ezekben a helyzetekben a családi és a közösségi támogatásnak (Mariani és mtsai 2020). Érdemes hangsúlyoznunk a karanténban lévők magatartást, ugyanis ők áldozatot hoznak azért, hogy a közösség többi tagja egészséges maradhasson (Brooks, Webster és Smith 2020). Ahogy azt már tapasztalhattuk, a karantén és a bezártság megszűnése nem egyenlő a problémák megoldásával, hiszen a szorongásos reakciók visszatérhetnek, melyek a hétköznapi életbe való visszailleszkedést nehezítik (Watson 2020).

A járvány ideje alatt megfigyelhető volt a családon belüli erőszak szignifikáns emelkedése. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint jelentős növekedést tapasztaltak Kínában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Kínában például a korábbi időszakokhoz viszonyítva ez háromszorosára nőtt. Egy vizsgálat szerint a nőkkel szembeni erőszak, a szigorú lezárások ideje alatt, 19-szer nagyobb eséllyel következett be, mint az azt megelőző időszakokban (Banerjee és mtsai 2021). A megszokott élettől való elszakadás, a másoktól való izolálódás, a bezártság, valamint a bántalmazó agressziójának magasabb foka és az áldozat segítségkérési lehetőségeinek csökkenése mind hozzájárul az erőszakos cselekmények gyakoribbá válásához, melynek következménye lehet az öngyilkosság. S bár nagyon friss még ez a terület, hisz még a járványügyi krízishelyzet végét nem látjuk, úgy vélem, hogy kiemelten fontos figyelmet fordítanunk erre a problémára. 

A pandémia egyik közvetett negatív hatása a gazdasági válság, mely az előrejelzések szerint olyan kedvezőtlen hatásokkal járhat, mint a munkahely megszűnése, anyagi és egzisztenciális problémák megjelenése, amelyek leginkább a hátrányos helyzetű, rossz szociális körülmények között élő embereket érinti (Banerjee és mtsai 2021). Ennek tükrében a pandémiát követő gazdasági helyzet elhúzódó romlása összefüggésben áll a mentális betegségek és a szuicid magatartások gyakoribbá válásával (Reger, Stanley és Jonier 2020).

A koronavírussal kapcsolatos információáradat, melyet az Egészségügyi Világszervezet infodémiának nevezett el, hatással van mindennapjainkra. Az adekvát és hasznos információkon túl gyakran félelemkeltő és rémhíreket közölnek a médiában, mely szorongást és distresszt válthat ki az olvasóból. S mivel nem vagyunk elégséges és megbízható információ birtokában, így a hírolvasás gyakorisága megnövekedett a járványhelyzet alatt, ezáltal a médiahasználat egy fokozott stresszforrássá vált. Közismert, hogy a médiában megjelenő, a járvány negatív következményeit hangsúlyozó és szenzációkeltő, egyben katasztrofizáló hírek, médiatartalmak fokozzák a félelmet és a szorongást, valamint öngyilkosságot is provokálhatnak (Wasserman 2020).

A Covid–19 által fertőzöttek stigmatizációja is kiemelten hozzájárul az érintettek szuicid viselkedéséhez. Az átlagpopuláció 63%-a stigmatizált csoportként tekint a fertőzöttekre, ezzel szemben az egészségügyben dolgozók között ez nem jellemző (Cassiani-Miranda és mtsai 2020). E megkülönböztetés miatt a betegek súlyos stresszről és szorongásról, valamint nagyon súlyos depressziós tünetekről számoltak be. Nemi és életkorbeli különbségeket nem tapasztalhatunk a tünetek súlyosságát illetően. Ugyanakkor a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező betegek súlyosabb depressziós tüneteket, míg a biztos munkahellyel rendelkezők kevésbé depresszív tüneteket produkáltak (Zandifar és mtsai 2020). A Covid–19 fertőzés hosszú távon testi tünetek és pszichés károsodások formájában végigkísérheti az egyén életét, emiatt az érintettek gyakran öngyilkosság formájában kívánnak megszabadulni szenvedéseiktől. Sajnos a fertőzötteket ellátó személyzet is részesülhet stigmatizációban, amely további pszichés terheket ró az egyébként is megterhelt dolgozókra (Kackin és mtsai 2020). 

A koronavírus okozta elhúzódó stresszt ma már „koronafóbia” néven emlegetik. Ezt egy alkalmazkodási zavarnak tekinthetjük, melynek tünetei a következők: szédülés, alvászavar, étvágycsökkenés, hányinger, de a reménytelenség, az alvászavar és a szuicid gondolatok megjelenése is gyakori (Lázáry 2020). Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a tüneteket meg tudjuk különböztetni a mentális zavaroktól (Banerjee és mtsai 2021). Fontos szem előtt tartanunk, hogy a járványhelyzet jelenleg is fennáll, s a végét nem látva hosszú távú hatása kevésbé megjósolható, így azt sem tudjuk megbecsülni, pontosan milyen hatással lesz majd az öngyilkosságok gyakoriságára. S bár számos tragikus öngyilkosságról számoltak be a vírusfertőzéssel összefüggésben, az adatok nem utalnak a járványhelyzettel kapcsolatos megemelkedett szuicid magatartásra (Leske és mtsai 2021). Korábbi hasonló eseményekből (pl. háború vagy diktatúrák hatása) következtethetünk arra, hogy a pandémia által okozott gazdasági és mentálhigiénés következmények hosszabb távon fejtik majd ki hatásukat, mégpedig úgy, hogy növelni fogják az öngyilkos magatartások gyakoriságát (Banerjee és mtsai 2021).

Malajziában a Covid–19 fertőzés okozta első haláleset 2020. március 17-én történt, Johorban. Feltehetően az elhunyt egy olyan csoportból származott, amely vallási célból tömegesen gyűlt össze. Ahogy világszerte tapasztalható, Malajziában is leginkább a populáció idősebb tagjait ragadta el a vírus, akik valamilyen komolyabb társbetegséggel éltek (pl. magas vérnyomás, cukorbetegség, krónikus betegségek, szív- és érrendszert érintő megbetegedések). Az adatok alapján Malajziában a vírus olyan városokban koncentrálódott, mint Kuala Lumpur, Johor, Selangor és Sarawak. Malajziában az öngyilkossági esetek és kísérletek száma egyaránt nőtt a világjárvány idején. A járvány első hulláma alatt ugyan 12%-kal csökkent az öngyilkossági ráta, ami inkább a középkorúak csoportját érintette (vélhetően az anyagi támogatások, munkaidő változások és az iskolabezárás miatt). A második hullámban viszont már 13%-kal emelkedett, és leginkább a nők és a gyermekek, fiatalok körében volt megfigyelhető, előbbiek esetén 29%-os, utóbbiaknál pedig 49%-os arányban. A vállalkozók (önfoglalkoztatók) öngyilkossági rátája nem változott sem az első, sem a második hullám alatt. Ezzel szemben az alkalmazottak és munkanélküliek öngyilkossága az első hullám időszakában csökkent, a második hullám alatt pedig növekedett. A háziasszonyok körében azonban mindkét hullám időszakában növekedett az arány. Az iskolabezárások következtében a diákok esetén 42%-kal csökkent az öngyilkosok aránya (Tanka és Okamoto 2020).

A lokalitás szerepét vizsgálva az eredmények arra következtetnek, hogy nem a város anyagi jellemzője befolyásolja az öngyilkosságok számát elsősorban, hanem az adott város korábbi öngyilkossági arányszámai. Vagyis, ahol korábban alacsony öngyilkossági szint volt tapasztalható, ott a járvány következtében növekedett az arány. A járvány okozta változások, így az öngyilkossági kísérletek és cselekmények is leginkább a nőket érintik. A vírus okozta megváltozott életkörülmények leginkább a nők munkaerőpiaci helyzetére voltak hatással. Továbbá az otthonmaradásra való felszólítás szintén a nők által végzett háztartásbeli feladatok számának növekedésével járt (Tanka és Okamoto 2020).

Az öngyilkosságok számának csökkenése a járvány első hulláma idején egy nem várt eredmény volt. Ennek ellenére ez a tendencia beleillik a katasztrófák és öngyilkosság kapcsolatát érintő modell első fázisába. A csökkenés egyik legfőbb okának a munkaterhek csökkenését tekintik, ugyanis az ázsiai országok területén a túlzott munka és a munkával kapcsolatos teljesítményelvárások rizikófaktort jelentenek az öngyilkosság szempontjából (Tanka és Okamoto 2020).

Bár nagyon sok információ áll már rendelkezésünkre a koronavírus és annak következményeit illetően, a szakirodalmak keresése és olvasása közben elveszve érezhetjük magunkat. Úgy vélem, hogy a járványhelyzet (mely napjainkban ugyan elcsendesedett, de még mindig tart) hosszú távú hatásairól és következményeiről (mint pl. az öngyilkosságok gyakoriságának emelkedése/csökkenése) később nyerhetünk majd biztos és értékelhető információkat.