Múzsák forrása – a Castalius rosimon boglárkalepke

Ez a megkapóan szép lepke nevét a görög Parnasszosz-hegyen eredő Kasztalia-forrásról kapta. Legendák szerint ez a hegy a múzsáknak is lakhelyéül szolgált, akiket a forrás vize ihletett mindig az írásra. Úgy gondolják, hogy aki e költészet múzsáinak felszentelt forrás vízét megkóstolja, az inspirációt kap az íráshoz. A közelben található delphoi jósdát felkeresőknek is előzőleg itt kellett megtisztulniuk.

A faj elterjedési területe hatalmas, Délkelet-Ázsia nagy részén megtalálható Indiától Thaiföldig és Malajziáig, a szigetvilágban Srí Lankától a Fülöp-szigetekig. A Szunda-szigetek közül többek között Szumátrán, Jáván, Borneón, Celebeszen, Balin és Timoron fordul elő.

Rendszertanilag a boglárkalepkék családjába (familai Lycaenidae), ott is a valódi boglárkák alcsaládjába (subfamilia Polyommatinae) sorolt Castalius nem típusfaja. Széles elterjedésüknek köszönhetően, számos helyi alakjuk jött létre, és eddig kilenc alfaját különítették el (C. r. adoniram, alarbus, baghavus, catrionus, godarti, monrosi, rosimon, silas, sostrus).

Élőhelyek tekintetében nem válogat, csak elég sok nyílt, napos területet találjon benne. Hegyvidéki erdőkben, ahol 1000 m tengerszint feletti magasságig felhatol, másodlagos erdőkben, nyílt száraz erdőkben éppúgy megtalálható, mint erdőszéleken, út menti sövényekben, tisztásokon, irtásokon és gyepeken, sőt gyakori vendége a virágoskerteknek is.

Meglehetősen kis termetű, 24–34 mm-es szárnyszélességű pillangó. A téli példányok kisebbek a nyáriaknál. Kicsi testük felülről kékes, alul fehér. Fehér fejükön, a többi boglárkaféléhez hasonlóan, fehér pikkelygyűrű található fekete szemük körül. Csápjaik fekete-fehér csíkozásúak, végük bunkósan kiszélesedő. Potrohuk rövid, felülről fekete-fehér csíkozású, alul szintén fehér. Karcsú, fehér lábaik közül a hímek első lába fogólábbá alakult.

Az elülső pár szárny háromszögletű, a hátsó ovális. Fehér alapszínűek, rajtuk szabálytalan és igen változékony alakú, feltűnő fekete pöttyök és csíkok figyelhetők meg. Kivétel ez alól egy tiszta fehér terület a hátsó szárny közepén. A nőstényekre szélesebb fekete szélsávok és foltok jellemzőek. Az alsó oldalán lévő fekete foltok mérete területtől és időszaktól függően változó lehet, száraz évszakban például általában kisebbek.

Szárnyaik felső részének alapja égkék, kékesibolyás, míg a hátsó szárny alsó felén a szegély menti szemfoltok ezüstöskékek, sőt akár zöldesek is lehetnek. Ezeket az élénk színeket a szárnyaikat tetőcserépszerűen fedő, apró pikkelyek felülete hozza létre úgy, hogy a ráeső fény megtörik rajtuk, ezért fényvisszaverődés, fényinterferencia lép fel. Az így létrejött színeket fizikai vagy struktúrszíneknek nevezzük.

Oly sok boglárkaféléhez hasonlóan, náluk is a hátulsó szárny végén fonalszerű faroknyúlvány figyelhető meg, mely 3 mm hosszú, fekete, de a vége kiszélesedő és fehér. Szinte megtévesztésig hasonlít a fejen ülő bunkós végű csápokra. Ugyanakkor a hátsó szárny irizáló kék foltjai is itt, a szárny alján sorakoznak, melyek talán az összetett szemeket utánoznák?

Valóban, ha a lepke pihen, vagy egy virágon táplálkozik, akkor sátorszerűen összecsukja teste felett a szárnyait, és ilyenkor a két szárny „farkincája” egymás mellé kerülve, a kék foltokkal együttvéve egy „hamis fej” hatását keltik! Ez az automimikri jelensége, amikor is az állat testének egy kevésbé sebezhető része egy védtelenebb részre emlékeztet.

Ráadásul előszeretettel pihennek meg fejjel lefelé, és ilyenkor gyakran meg-megrebbentik hátsó szárnyaikat, amellyel együtt a fonalszerű faroknyúlványok is megmozdulnak, hasonlóan ahhoz, ahogy a csápok mozognak a fején.

A hamis fej és a pihenő póz alatti viselkedés összképe azt eredményezi, hogy ragadozóik, például egyes madarak, inkább a feltűnőbb „hamis fejet” ragadják meg, ami könnyen letörik, a lepke pedig egy kis szárnysérüléssel megúszva a kalandot, tovaszállhat. De ha mindkét fejet is észreveszik, akkor elbizonytalanodhatnak a lepke tényleges menekülési irányával kapcsolatban, amivel az időt nyer az elszökésre.

A talajszinthez közel szeret repülni virágról virágra, röpte lassú, szabálytalan csapkodó, libbenő, és a régi beszámolók szerint lepkehálóval könnyen megfoghatók. Napos időben azonban kivételesen gyorsak és akrobatikusak is lehetnek!

Ahogy említettük, pihenéskor, táplálkozáskor függőlegesen csukják be szárnyaikat, borús vagy párás időben viszont félig kinyitva hagyják azokat. Késő délután az alacsony növényzetben, fűben térnek nyugovóra, és „Ilyenkor fejjel lefelé ülnek, és szárnyaikat a potroh felett függőlegesen csukják össze”. (Dr. Kurt Günther et al. 1970. Uránia Állatvilág – Rovarok. Budapest)

Szaporodáskor a hímek szárnypikkelyei (más néven hímporai) hormonszerű anyaggal vannak átitatva (androkonális pikkelyek), amiket nászrepülés alatt a nőstényre szór, ezzel fokozva annak párzási kedvét.

De a hímek olykor túlbuzgók, és félrelépések történhetnek a különféle boglárkalepke fajok között. Indiában egyszer megfigyelték, hogy egy hím Castalius rosimon egy frissen kikelt, tehát még nem teljesen megszáradt szárnyú vörös Pierot (Talicada nyseus) nősténnyel párosodott, amely frigyből valószínűleg utódok nem származhattak.

Viszonylag rövid idő, mindössze 21–25 nap kell ahhoz, hogy a petékből lepkék alakuljanak ki. Így akár 12–13 generációjuk is lehet egy évben, ami megmagyarázza, miért olyan nagyon gyakori faj az élőhelyén. „Virágos réteken sokszor roppant tömegben találhatók.” (Dr. Kurt Günther et al. 1970.)

Petéje kerek, halvány kékeszöld, és közelről szinte csipkeszerű mintázat díszíti. A nőstény a tápnövény levelének fonákjára egyenként helyezi el őket. A hernyók tápnövényei a rózsavirágúak (Rosales) rendjének egyik világszerte elterjedt családjából, a bengefélék (Rhamnaceae) közül kerülnek ki. Ilyenek a különféle jujuba fajok (Ziziphus jujuba, Z. mauritiana, Z. oenoplia, Z. rugosa, Z. xylopyrus), a krisztustövis egyik rokona a Paliurus ramosissimus, valamint a Gouania microcarpa. De Indiában egy nem őshonos, betelepített fafajon, az Acacia melliferán is észlelték már. A lerakott peték színének 3–4 nap múlva történő elhalványulása jelzi a 2 mm-es kicsiny hernyó kibújásának idejét.

Élénkzöld hernyója rövid, széles és lapos, valamint egész testét ritkás, rövid, finom szőrzet takarja. A háta közepén idővel sárgás csík alakul ki hosszában. Ezek a tulajdonságok mind abban segítik, hogy a levél részeként álcázza magát. Bebábozódásig négy lárvastádiumon megy keresztül.

Sok boglárkalepke faj él különleges kapcsolatban, bizonyos fokú függésben hangyákkal. Ez a lepkefaj is mérsékelten hangyavendég (fakultatív mirmekofil), vagyis legalább a lárváik egy részéhez hangyák társulnak, akik többször is kísérgetik őket. Az ilyen mirmekofil hernyók hátulsó szelvényén vagy egész testfelületén elszórtan különleges mirigyek találhatók (ez a mirmekofil szerv vagy dorzális nektár szerv), melyek édes, kalóriadús és aminosavakban gazdag váladékot termelnek „hangyapásztoraiknak”. Ennek cserébe azok megvédik őket a ragadozók és paraziták támadásaitól. Mind ez idáig három ilyen hangyafajt azonosítottak, egy ragyogóhangyafajt (Prenolepis sp.), egy szívhangyát (Crematogaster subnuda) és a sárga kergehangyát (Anoplolepis gracilipes).

Bábja kezdetben áttetsző, kevés apró fekete pettyel, ekkor még a levélhez igen hasonlít. Majd átlátszó feketésbarna, végül ahogy kifejlődik benne a lepke, feketésfehér színű lesz, amikor is már egy levélre pottyantott madárürülékre emlékeztet. A báb hátsó vége tompa, elülső vége pedig széles, kis dudorral a tetején, kiemelkedő csíkokkal.

A kifejlett pillangók kizárólag a hüvelyes növények virágait látogatják. Srí Lankán például egy csörgőfűfaj, a Szunn-kender (Crotalaria retusa) igen vonzó a számukra, mivel a nektárja olyan kémiai előanyagokat (prekurzorokat) tartalmaz, amelyek a hím feromonok bioszintéziséhez szükségesek.