Mulu-repülőbéka (Leptomantis penanorum)

A repülőbékák magát Wallace-t, a nagy brit természettudóst is meghökkentették: „A legritkább és legfigyelemreméltóbb kétéltűek egyike, amelyet Borneó szigetén találtam, az a nagy levelibéka volt, melyet egy kínai napszámos hozott. Azt mondta, hogy látta, amint a béka rézsútos irányban szinte repülve jött le egy magas fáról. Midőn közelebbről megvizsgáltam, láttam, hogy az ujjai igen nagyok s egészen a hegyükig bőrrel borítottak, úgyhogy kiterjesztve sokkal nagyobb volt a felületük, mint az egész testé. Az elülső lábak ujjait szintén bőr kötötte össze, … Amennyire tudom, ez az első eset, hogy repülni tudó béka ismeretessé vált, és nagyon érdekes lehet a darwinisták számára, mivel megmutatja, hogy az ujjak változékonysága, amelynek következtében azok úszásra és kúszásra is alkalmasak lettek, azt is lehetővé tette, hogy az egyik békafaj a repülő mókushoz vagy a repülő gyíkhoz hasonlatosan haladjon a levegőben.” (Alfred Russel Wallace 1890. The Malay Archipelago. Macmillan and Co., London)

A borneói Mulu-repülőbékát csak 2008-ban fedezte fel a tudomány a malajziai Sarawak állam Mulu-hegységének (Gunung Mulu) déli lejtőjének egy kis hegyi patakjánál, amely a Sungei Tapin forrását is képezi. Ez a vidék „… Borneó szigetének É-i részén, Brunei határához közel, a Tutoh és Limbang folyók közötti területen fekszik. A hegység legkiemelkedőbb pontja, a névadó Gunung Mulu 2377 magas. Az erősen tagolt hegység fő tömegét paleocén-eocén korú homokkő és agyagpalák építik fel, melyekhez az É-i oldalon egy 1500 m körüli magasságba kiemelt, szakadozott mészkősáv kapcsolódik. A mészkő anyaga a felső-eocéntól miocénig terjedő időszakban rakódott le, …” mintegy 40-20 millió évvel ezelőtt „… vastagsága helyenként eléri a 2000 m-t. Ez az ún. melinaui mészkő igen alkalmas látványos felszíni formák (kőerdők) és nagyméretű barlangok kialakulására, mivel szövete tiszta, tömör, szerkezete pedig ideálisan töréses. A karsztos vonulat kb. 35 km hosszúságban DDNy-ÉÉK csapásirányban helyezkedik el 5-8 km szélességben.” (Dr. Balázs Dénes 1990. Mulu Barlangok ’88 Expedíció. Karszt és Barlang, 1. félév, 71–74. old.)

Szerencsére a hegység területe már 1974 óta nemzeti park, ami 544 km²-en terül el. Páratlan természeti értékei, elsősorban földalatti és földfeletti mészkőformációi miatt „a sarawaki nemzeti parkok gyöngyszeme”-ként szokták emlegetni. 2000-ben felvették az UNESCO világörökségi listájára.

Hatalmas mészkőtábláin a mészkőre oly jellemző, oldódásos mállási típus figyelhető meg, vagyis a karsztosodás folyamata. Mivel ez a Föld egyik legkarsztosodottabb területe, ezért minden karsztkutató álma a Mulu-hegység felkeresése, így ez lett a világ egyik legkutatottabb karsztterülete is. Eddig több mint 100 barlangot, és összesen több mint 500 km járatrendszert tártak fel, amihez még minden évben további 20–30 km-t térképeznek fel. Az itt folyó karsztosodás egyébként még fiatalnak számít, a barlangok csak 2–3 millió évesek.

Mint látható, a trópusi esőerdő itt a megszokotthoz képest eléggé változatos felszíni formákon terül el, rengeteg különféle élőhelyet kínálva az élőlényeknek, ami kedvez az új fajok kialakulásának. Valóban, eddig csak a Gunung Mulu Nemzeti Parkból több mint 70 kétéltűfajt azonosítottak. Határain belül ezenfelül 14 békafaj típuslelőhelye is fellelhető, vagyis innen írták le őket először, és ezek közül 8 faj endemikus, tehát csak itt élnek.

Az egyik ilyen endemikus faj maga a Mulu-repülőbéka, akit a kétéltűek osztályába (classis Amphibia), a farkatlan kétéltűek rendjébe (ordo Anura), majd az evezőbéka-félék családjába (familia Rhacophoridae) sorolnak. Ezen belül is a Leptomantis nemzetségbe tartozik, ahol rajta kívül még 12 fajt találunk.

Nemzetségnevében a görög leptos, vagyis vékony, kicsi és a görög mantis, azaz próféta, illetve ebben az esetben mint levelibéka szavak jelennek meg. A penanorum fajnév a Gunung Mulu területén élő penan népcsoportra utal, mivel a faj első lelőhelye az egyik hagyományos vadászútvonaluk mentén volt található.

Egyetlen ismert élőhelye egy 1650 m-es tengerszint feletti magasságban elterülő hegyvidéki trópusi esőerdő. Valamennyi kifejlett példányát, eddig még csak hímeket, egy patak fölé kinyúló ágak levelein, 1,5 és 2 m közötti magasságban találták.

A Mulu-repülőbéka kis termetű, a hímek hossza 33–35 mm. Feje rövid, pofája hegyes. Teste mérsékelten karcsú, keskeny derékkal. Érdekes jellemzőjük, hogy bőrük és szemük színét napszaktól függően képesek változtatni. Háta éjjel világoszöld, sárgászöld színű, de nappal barna árnyalatúvá változtatja a színét. Álla, torka és mellkasa teljesen fehér, míg fehér hasán gyéren elszórt halvány, vöröses foltok láthatók. A test oldalán krémszínű, sárga alapon fekete és sötétbarna, szabálytalan foltok sorakoznak. A test többi része, az ágyék, a kar belső oldala, a láb, a kéz és a lábfej, mind nagyrészt szürkés ibolyaszínűek. Éjjel a szem szivárványhártyája rubinszínű, széle világosszürke. Napközben halványabbá válik. Pupillájuk vízszintes metszésű.  

Hosszú ujjaik tapadókorongokban végződnek. Az ujjak hosszát és mozgékonyságát az utolsó és az utolsó előtti ujjperc közötti, járulékos porcegység növeli, mely úgy funkcionál, mint egy külön ujjperc. Ez sokkal jobb és precízebb tapadókorong pozicionálást tesz lehetővé a béka számára,  amivel minden nehézség nélkül tud megtapadni, rögzülni a különféle felületekhez.

„… az utolsóelőtti ujjperc végét külsőleg is jelzi egy, az ujj hátoldalán lévő duzzanat, kezük ujjait is majdnem mindig úszóhártya köti össze egymással. Valamennyi ujjuk mindig tapadókorongban végződik. Egyébként anatómiai szerkezet tekintetében nem térnek el a valódi békáktól, bár külsőleg teljesen olyanok, mint a levelibékák, és teljesen úgy is élnek a fákon és a bokrokon, mint azok.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Érdekesség, hogy életmódjuk valóban a régióból hiányzó levelibéka-félékhez (Hylidae) hasonló, akiket mintegy helyettesítenek.

A levegőben igazán jól sikló, tipikus repülőbékáknak kiterjedt úszóhártyák feszülnek az ujjaik között, és az így keletkezett széles talpak képesek jelentősen fékezni az esést. A Mulu-repülőbéka ujjai között azonban kevésbé jól fejlett úszóhártya feszül, valószínűleg kevésbé jó siklókrepülők.

A repülőbékák általában egy magas ágról, vagy fatörzsről nekirugaszkodva erőteljes hátsó lábaikkal lökik könnyű testüket a levegőbe. Ujjaikat kinyújtóztatva kifeszítik bőrlebenyeiket, melyek mini ejtőernyők módjára lassítják az esést. 

Ez azt eredményezi, hogy lépcsőzetesen ereszkednek az alacsonyabban fekvő növényzet felé. Kanyarodni is képesek, lábaik és lábujjaik mozgatásával, csavarásával siklás közben akár jobbra vagy balra el is fordulhatnak. Bizonyos fajok akár 12–15 m-re is elsiklanak. Ezzel menekülnek el a ragadozóik elől, vagy hidalnak át szélesebb réseket a lombkoronában.

Életmódjukról semmit sem tudunk. Szaporodásuk hasonló lehet a rokon fajokéhoz. Petéiket általában víz fölé nyúló ágakra, levelekre, gyökerekre ragasztott fehér habfészekbe rakják. Ezt úgy készítik, hogy a nőstény hátsó lábainak mozgatásával habbá veri bőrmirigyeinek váladékát, miközben a hím a hátán, hónalj tájon rajta kapaszkodik. A habba letojt tojásokat a párjához szorosan simuló hím azonnal megtermékenyíti. Ezután további váladékot választanak ki, amelyet immár mindketten szintén habbá vernek.

A párzás felkelti a közelben lévő többi hím figyelmét is, akik részt akarnak benne venni, és egyeseknek ez sikerül is. A nőstényeknek ez előny, mert a több hímmel történő párosodás (poliandria) növeli annak a valószínűségét, hogy minél több petéjük termékenyüljön meg.

Az eleinte fehér habfészek külseje hamarosan kiszárad, mely azután megkeményedve védőburkot alkot a peték körül. Belül ugyanakkor folyós marad, itt kelnek majd ki a lárvák, vagyis az ebihalak. Sok repülőbékához hasonlóan valószínűleg vagy aktívan, élénken mozogva hagyják el a habfészket, vagy az esőben elfolyósodó fészekből belepottyannak a vízbe.

Ebihalaikat a kis, sekély, gyors áramlású patak közepes áramlású köves medencéiben találták meg, amelyeket meredek, keskeny csatornák kötnek össze egymással az alapkőzeten.

Kicsiny, 3,4 cm-es ebihalaik teste áramvonalas, bár kissé körte alakú, a szemeknél a legszélesebb. Farkuk hosszú, izmos. Testük felül halvány borostyánsárga, mely a törzsön és a farok izmos részén sötétbarna pigmentsejtekkel (melanocita) van teleszórva. Farokúszójukon fekete foltok és narancssárga szegély figyelhető meg. Két kopoltyúüregüknek közös kivezető nyílása (spiraculum) van, mely a test bal oldalán nyílik a külvilágra.

Csillognak, mint egy kis ékszer. A fej tetején a szemek között aranyszínű pigmentsejtekből (iridociták) álló mező figyelhető meg, melyekből elhintve a szemek alá és a test oldalaira is jutott. Szemükben az ínhártya (sclera) fekete színű, megszórva aranyszínű iridocitákkal. A szivárványhártyát (iris) viszont már olyan sűrűn fedik, hogy arany gyűrűként öleli körül a szembogarat (pupilla). A has  átlátszatlan a rengeteg ezüstös iridocita miatt, viszont élénkvörös kopoltyúik pazarul áttűnnek a bőrön keresztül, bár részben őket is takarják az ezüstös iridociták.

Szájrészük merőben eltér a gerincesek állkapcsától. A patak köveire csészeszerű szájkorongjukkal tapadnak, ezen belül találjuk a szájmezőt, ahol a szájnyílást a fajra jellemző elrendeződésben szaruképletek és szarufogak övezik, melyek egymással párhuzamos, keresztirányú bordákban helyezkednek el. Ezek segítségével táplálkoznak, a patakfenéken a kövekre szívva magukat legelnek. Mindenevők.

A hozzájuk hasonlóan sebes áramlású patakokban élő ebihalaknál megfigyelték, hogy végtagjaik fejlődése később következik be a nyugodtabb víztestekben élő békafajok ebihalaihoz képest. Valószínűleg azért, mert a hátsó végtagok idő előtti kifejlődése akadályozhatja a gyors áramlású vízben a sziklákhoz való tapadást. Emiatt szívószerű szájkorongjukat is hosszabb ideig megtartják.

Azt is tudjuk még róluk, hogy hímjeik jellegzetes, a többi rokon fajtól eltérő kiáltásait már sikerült rögzíteni, melyek 3 vagy 4 hangból állnak, és 4090–4380 Hz-es maximális energiával szólnak.

Habár a jelenleg szóba jöhető élőhelyek alapján elterjedési területét egyesek 176 km²-re becsülik, mégis eddig csak a típuslelőhelyéről ismert, vagyis egyetlen patakból és annak közvetlen környékéről. Ezért lehetséges, hogy csak 10 km²-es elterjedésről beszélhetünk. Szerencsére egy jól védett nemzeti parkban élnek, ami egy viszonylag stabil populációt tarthat fenn.  Ezért a Vörös Listán csak a legenyhébb, a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriában szerepelnek, mert úgy tűnik, a faj túlélése hosszú távon biztosítva van.

A természetvédelem széles körben igyekszik felhívni rá a figyelmet, például a 2013-as Bornean Frog Race apropóján Mulu-repülőbékával díszített bélyeget is kiadtak Malajziában. 2012 óta évente megrendezésre kerül a Bornean Frog Race (Borneói békaverseny), melynek során egy előre kiválasztott területet, nemzeti parkot megcélozva mérik fel a helyi békafajok számát, ahol a résztvevők egymással versengnek, ki talál többet. Az eseményt az Universiti Malaysia Sarawak (UNIMAS) Biodiverzitási és Környezetvédelmi Intézetének (IBEC) hallgatói és munkatársai szervezik, és egyik célja, hogy a globálisan megrendezett Save the Frogs Day-vel (Mentsük meg a békákat nap) karöltve felhívják a figyelmet a világ kétéltűire és természetvédelmi helyzetükre.