Fehérhasú rétisas (Haliaeetus leucogaster)

A sikeres maláj üzletember, Loke Wan Tho nemcsak az üzleti életben betöltött kulcsszerepéről, hanem madarász és fényképező szenvedélyéről is híres volt. Egyik alkalommal egy fehérhasú rétisas pár fészkét fedezte fel, és annak érdekében, hogy minél jobb felvételeket tudjon róla és a pár  viselkedéséről készíteni, építtetett egy 40 m magas ingatag tornyot Istana Bukit Serene-ben, a szultán palotakertjében, amelyről jó rálátása nyílt a fészekre, melyben mint kiderült, egy tojás is lapult. Habár a tornyot a legkisebb szellő is megremegtette, hétvégente mégis órákat töltött el rajta, akár szédítő viharokban is. Ám megérte, mert végül elkészültek a hőn áhított fotók, amik meg is jelentek a The Illustrated London News egyik 1954-es számában. Sajnos a megfigyelt fészekben lévő tojás nem kelt ki, zápnak bizonyult, de a fehérhasú rétisast a tágabb világ így is jobban megismerhette.

Ezzel a madárfajjal az ázsiai élet számos területe szorosan összeforrt. A malajziai Selangor állam hivatalos jelképállata. Szingapúrban 1976 és 1984 között kibocsátottak egy őshonos madarakkal díszített bankjegysorozatot, ahol a 10 000 dollárost egy fehérhasú rétisas díszíti. De számos ország bélyegén is találkozni vele időről időre.

Ez a roppant impozáns méretű és megjelenésű ragadozómadár régtől fogva felcsigázta a maláj emberek képzeletét is. Egyes területeken például a szájhagyomány azt tartja róla, hogy kiáltásaival a dagály közeledtére figyelmezteti a parti fövenyen táplálkozó, tüdővel lélegző csiga fajokat, hogy azok újra keressenek menedéket a víz elől a mangrove fák törzsein. Ezért gyakran emlegetik „burung hamba siput”-ként, vagyis a „csigák rabszolgája”-ként. De nevezik még „lang laut”-nak (tengeri sas), és „helang siput”-nak (csiga sas) is.

Tudományos nevében a Haliaeetus nemzetségnév tengeri sast jelent, ami a görög hals, halos, vagyis só, tenger, sós tengervíz és az aetos, vagyis sas kifejezésekből származik. Maga a leucogaster fajnév fehérhasút jelent, ugyancsak a görög leukos fehér és a gaster has elemekből áll.

Az állatrendszertani szakemberek a madarak osztályán (classis Aves) belül a vágómadár-alakúak rendjébe (ordo Accipitriformes), a vágómadár-félék családjába (familia Accipitridae) sorolják, ahol összesen mintegy 239 másik fajjal, többek között más sasokkal, ölyvekkel és kányákkal osztozik. A rétisasok közé, vagyis a Haliaeetus nemzetségbe jelenleg 8 fajt sorolnak, melyek abban  különböznek a „valódi sasoktól”, hogy csüdjük (a lábtő- és lábközépcsontok összenövése) nem tollas. Ennek oka, hogy evolúciójukat tekinteve a kányákhoz (Milvus spp.) állnak közelebb.

Elterjedési területe Indiától, Délkelet-Ázsián és a szigetvilágon át egészen Ausztráliáig terjed, több mint 40 000 000 km². Az Indo-Ausztrál régió nagy részét lefedi, pontosabban Kína déli részétől le egészen Ausztráliáig és Tasmaniáig, valamint Indiától Új-Guineáig. Malajziában és még 17 másik országban őshonos, azonban kóborló egyedek a Karácsony-szigeten és Tajvanon is felbukkannak.

Élőhelyválasztását tekintve erősen ragaszkodik a vízi környezethez, ezért elsősorban szigeteket – közülük is a kisebbeket részesítik előnyben –, tengerpartokat, árapály zónákat és folyótorkolatokat hódít meg. A szárazföldek belsejében található erdős területekbe is csak folyók, tavak, halastavak, víztározók mentén jutnak el. Hegyvidéken csak olyan 900 m-ig hatol fel, bár megfigyelték már 1700 m-en is.

Megjelenésükre az ivari kétalakúság (szexuális dimorfizmus) jellemző. A nőstények némiképp nagyobbak, testhosszuk 80–90 cm, súlyuk átlag 2,5–3,9 kg, a hímek testhossza 66–80 cm, és átlagban 1,8–2,9 kg. Szárnyfesztávolságuk akár több mint 2 m is lehet!

A kifejlett madarak tollruhájában a fehér és szürke színek uralkodnak. A fej, nyak, mellkas, has, combok és a lábak felső része fehér tollakkal fedettek, valamint szárnyának elülső-belső oldalai is. A hát és a szárny többi része szürke, habár a szárnyvégek feketések. A rövid, ék alakú farok töve szintén szürkésfekete, fehér tollvégekkel.

A még fiatal (juvenilis) madarak csak 5–6 évesen szerzik meg a felnőttkori tollruhát, addig bennük a barna, sötétbarna, fekete, fehér és krémszínek dominálnak.

Szemük sötétbarna, vagy fekete. Nagy, szürke, horgas csőrük felső tövén szürke színű viaszhártyájuk van, ezen a csupasz bőrfelületen nyílnak az orrlyukak is. A csőr a horogszerű vége felé már feketés. Lábaik alul pikkelyesek és tollatlanok, színük a világosszürkétől a krémszínűig terjed, és hosszú, fekete karmokban végződik.

Ez a ragadozómadár nem vonul, egész évben egy területen él. Azonban, ha az összes táplálékforrás elfogy egy helyről, akkor elhagyja azt.

Napközben 9 és 15 óra között a legaktívabb, és általában párban vadászik. Magas, kiálló ágakra felülve lesi a zsákmányt, és ez a tevékenység napjának átlag 63,5%-át tölti ki. Ekkor vannak legjobban kitéve egy érdekes természeti jelenségnek, melyet nálunk például varjak tesznek fülesbaglyokkal. Megfigyelték ugyanis, hogy indiai varjak (Corvus splendens) kisebb csapatai addig zaklatták, piszkáltak a fehérhasú rétisast, amíg az felszállva leshelyéről el nem hagyta a környéket. Ezt a jelenséget az angolból kölcsönözve mobbingnak (zaklatás, közös támadás) hívjuk. 

Vadászati sikere egészen hihetetlen, 94,6%-os! A legtöbb ragadozómadárnál ez csak 33% és 76% között mozog, és még figyelemre méltóbb, ha tudjuk, hogy csaknem mindig élő zsákmányállatra csap le.

Mivel főleg leshelyről keresi a prédát, ezért nem sokat repül. Ez csak átlag 24,3%-át teszi ki a napjának. Ekkor is inkább a felszálló meleg légáramlatokat kihasználva vitorlázik a levegőben. Ilyenkor könnyű felismerni, mert kissé V-alakot formáz a két szárny és a test, szemben a többi ragadozómadárral, akik egy egyenes vonalban tartják a szárnyaikat.

A fehérhasú rétisasok között ritka az egymás közötti versengés táplálékszerzésnél, mivel főleg élő prédára vadásznak. Emiatt vadászterületeik, ami akár 150 km² is lehet, átfedhetnek egymással.

Sok helyen olvasni róluk, hogy legfőbb táplálékaik a tengeri és édesvízi halak, és mindenféle dögök. De ennél persze a valóság sokkal árnyaltabb. Egy 2012-es ausztrál tanulmány azt állapította meg az étrendjének összetételéről, hogy azt 42%-ban madarak, 40%-ban halak, 9%-ban hüllők (teknősök, tengeri kígyók), 8%-ban egyéb emlősök (repülőkutyák), 1%-ban kenguruk, nyulak és ízeltlábúak (rákok) alkotják. A kisebb zsákmányt a levegőben, a nagyobbakat a fészekbe visszahordva fogyasztják el. A prédák átlagos súlya 887–995 g. Ebben az ausztrál kutatásban 28 prédafajt számoltak össze.

Nem válogatósak, kihasználják a környezetük nyújtotta erőforrásokat (opportunisták), vagyis a vizekben, partokon található dögök is fontosak a táplálkozásukban, és persze az embernek köszönhetően egy forgalmasabb autóút közelében is sokat lehet belőle találni. Dögöt nem visznek a fészekbe, azt ott, ahol találják, általában a talajon eszik meg. 

A teljes zsákmányt széttépik és elfogyasztják, mert minden alkotórésze szükséges a megfelelő emésztéshez. Amit nem tud megemészteni, azt köpet formájában visszaöklendezi, ami egy zömében csontokból, szőrből, tollakból és pikkelyekből álló pellet.

A kleptoparazitizmust is megfigyelték náluk, azaz előfordult olykor, hogy más ragadozómadarak által elejtett zsákmányt elloptak.

Ökológiailag kulcsszerepet töltenek be élőhelyükön. Lévén csúcsragadozók, számos zsákmányállatuk populációját tartják kordában, hogy azok ne szaporodhassanak el korlátlanul. Mivel legtöbbször vízből halásznak, majd a prédát kiviszik a szárazföldre, hogy ott fogyasszák el, ezért nagyban hozzájárulnak a tápanyagok körforgásához.

Általában magányosan vagy párban élnek, csoportosulva csak ritkán látni. Területüket messzemenően védik, a pár nem tűri más fajtársak berepülését az egész évben őrzött fészek közelébe (ez általában a fészek körüli 3 km²-t jelenti), ami véres harcokat eredményezhet. Habár a betolakodóknak először csak hangos kiáltásokkal adják tudtukra a tilosban járást.

Hangjuk messzire hatoló, hangos, libaszerű dudálás: „kank kank kank”, vagy „blank blank blank blank”. De gyorsabb, rövidebb hangokból álló kacsaszerű sírásuk is van: „ken-ken-ken” és „ka ka kaa”.

Egy életre választanak párt maguknak, és csak akkor keresnek új társat, ha az egyik fél meghal. Udvarlásuk duetténekléssel kezdődik, majd bonyolult repülési bemutatóval folytatódik (körözés, üldözés, bukfenc, alábukás, „kerekezés” összekapaszkodott karmokkal). Ez       a szertartás egész évben többször is előfordulhat, és gyakorisága a szaporodási időszak közeledtével megnő.

Szaporodási időszakuk a különböző elterjedési területük miatt más-más időpontokra esik. Délkelet-Ázsiában december-május, Indiában október-március, Új-Guineában május-november, míg Ausztráliában június-december közé esik. Hét hónapig is eltarthat, és mindig úgy van időzítve, hogy legalább részben átfedjen a tavasszal és/vagy a nyárral, mert a hideg idő rontja a költés és fiókanevelés sikerének esélyeit, a fiatal sasok túlélését, és kevesebb prédát is találni.

Sikeres szaporodásukhoz nagy kiterjedésű vízfelszínekre van szüksége, ami bővelkedik felszín közelben táplálkozó halakban, vízimadarakban, teknősökben, valamint más hüllőkben. Fészkelőhely szempontjából fontosak számukra az érintetlen, emberi zavarástól mentes, határtalan dipterokarpusz erdők.

Fákon (3–50 m), sziklapárkányokon (9–70 m), de magas villanyoszlopokon is fészkel. Nagyon ritkán azonban – csak apró, ragadozóktól mentes tengeri szigeteken – alacsony bokrokon és talajon is költhet. Fészke, amit főleg a hím rak, 1,2–1,5 m széles és 0,5–1,8 m mély, gallyakból, levelekből, fűből és tengeri moszatokból áll. Minden évben újra használják és hozzáépítenek, így akár 2,5 m széles és 4,5 m méllyé is válhat!

Az elfoglalt fészkek legalább 600 m-re, de akár 10 km-re is lehetnek egymástól! Ezt a távolságot döntőrészt a megfelelően nagyméretű fák elhelyezkedése és a táplálék mennyisége befolyásolja. Például Langkawi egyik szigetén, Pulau Sanga Besar-on, a mesterséges sasetetéseknek köszönhetően, sűrűbben helyezkednek el a fészkek a megszokottnál.

Kerüli az ember közelségét, egy kutatás szerint legalább 320 m-re rakja fészkét az emberi településektől. Ha megzavarják, el is hagyhatja a fészkét, és a szaporodási időszak további részében is kisebb sikerrel fog költeni, mint általában.

Évente csak egyszer költenek. 1–3 fehér, ovális, 73×55 mm-es tojást rak le a fészkébe. Ha nem elegendő a táplálék, akkor rendszerint csak egy fiókát nevel fel végül. 35–44 napig költenek, és kikelés után is még két hétig a fehér pelyhes fiókák felett maradnak. Ezekben mind a két szülőmadár részt vesz. Ilyenkor, ha erősen tűz a nap, megfigyelhető, ahogy kiterjesztett szárnyaikkal árnyékolják őket.

Az első két hét után, egészen a kirepülésükig, még mindig őrzik őket a szülők, a közelben egy ágon ülve váltják egymást. Erre szükség is van, mert varánuszok, pitonok és varjak zsákmányolhatják a fiókákat.

Míg az egyik szülő vigyázza a fiókákat, addig a másik szülő mindig vadászik, és hordja haza családjának az élelmet, amit az első hat hétben még ők tépnek szét apró darabokra, és adogatják a fiókák csőrébe. Érdekes nem szerinti különbséget lehet megfigyelni az etetésben. A nőstények általában egymás után, sorra etetik az összes fiókát, ezzel szemben a hímek hajlamosak előbb az erősebb, vagy idősebb fiókát megetetni, és csak utána a többit.

Hathetesen már képesek önmaguk megbirkózni a prédaállatok szétdarabolásával. A fiókák 65–95 napig maradnak a fészekben, majd kirepülnek és további 1–4 hónapot töltenek a szüleikkel, és csak utána válnak teljesen függetlenné. Ekkor elhagyják szüleik területét és saját territórium után néznek. Ivarérettségüket 3–7 évesen érik el. A fehérhasú rétisasok generációs ideje (szaporodási ciklusideje) átlagosan 14,7 év, élettartamukat pedig 30 évre is becsülik.

A fehérhasú rétisast a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriába sorolja az IUCN Vörös Listája, habár a globális populációjuk lassan ugyan, de folyamatosan csökkenőben van. Populációméretéről nincsenek aktuális és pontos adataink, egy 2001-es becslés szerint a világállománya akkor kb. 1000–10 000 egyed lehetett, ami megfelelt 670–6700 ivarérett, felnőtt egyednek.

Állományukat három fő tényező veszélyezteti. Az első az élőhelyeik megszűnése, vagyis a vízparti erdők kitermelése. Eltűnnek a fészkelőhelyül szolgáló, kiterjedt dipterokarpusz erdők, bennük a lombkorona síkjából kiemelkedő óriásfákkal, valamint a táplálkozó területként szolgáló mangroveerdők is.

A második tényező az emberi zavarás, ami miatt elhagyhatják fészkeiket és területeiket. Ilyen zavaró forrás főleg a hajóforgalom növekedése a halászat és a turizmus bővülése miatt. De egyre több helyen a gépesített, így hangos erdőgazdálkodás is zavaró számukra.

Az utolsó fő veszélyforrás a direkt, vagy indirekt pusztításuk. Sok halász, halastó tulajdonos, vadászkonkurenciát lát bennük, kártékonynak könyvelik el őket, emiatt lelövik, vagy dögökbe rejtett mérgekkel, gyakran a kereskedelemben is kapható rovarirtó szerekkel (pl. karbofurán) mérgezik őket. A rovarirtó szerek közvetve (indirekt) is hatnak rájuk. Ezeket gyakran túlzott mértékben használják fel a termőföldeken, és az esőkkel nagy mennyiség mosódik bele a mezőgazdasági területekről a folyókba. Itt a növényekbe, növényevő organizmusokba, halakba, madarakba bejutnak, amik azután a szervezetükben felhalmozódnak. Mivel a fehérhasú rétisas csúcsragadozóként a táplálkozási lánc legvégén helyezkedik el, ezért már nagyobb dózisokban jut be a szervezetükbe a méreg, ami azután csak egyre gyűlik, ez a bioakkumuláció jelensége. Ez akkora adag is lehet, ami előbb-utóbb a halálos mérgezésüket okozza, vagy olyan élettani, viselkedési zavarokat vált ki, ami károsan hat a szaporodásukra.

A fehérhasú rétisast is érinti a virágzó illegális állatkereskedelem. A CITES a II. Függelékébe sorolja, vagyis bizonyos engedélyek birtokában lehet velük törvényesen kereskedni, de ezek beszerzése sokszor sajnos nem történik meg. Habár világállományukat még nem fenyegeti erősen a „hobbi” állatként való tartás, de azért már számottevő mennyiséget jelent. Egy 2015-ös indonéziai kutatás, mely 5 nagy ragadozómadár adok-veszek közösségi oldalas csoportot vizsgált, 85 eladásra felkínált példányt talált. Egy másik, szintén 2015-ös tanulmány, 38 másik csoportban további 168 egyedet. Ráadásul ez az egyik legdrágább ragadozómadár ezen a piacon, 129–250 dollárt is elkérnek értük.

Természetvédelmi intézkedésekként a még védett, emberi zavarástól mentes élőhelyeik körül olyan pufferzónákat kellene kialakítani, amin belül erősen korlátozva lennének az emberi tevékenységek. Ehhez figyelembe kell venni a „menekülési távolságot”, azt a távolságot, amikor a madarat megközelítve, megzavarva az felriad az ágról és elrepül. Ez a fehérhasú rétisasnál 450–850 m is lehet!

A rovarirtó szerek használatát is korlátozni, és jobban ellenőrizni kellene, hogy ezáltal a környezetterhelés is csökkenjen. Illetve a helyi lakosság körében kampányokat kéne tartani a ragadozómadarak ökológiai fontosságáról, és be kéne mutatni mennyire hasznosak az ember számára is.

A helyi állatmentő szervezeteknek is jól kell ismerniük ezt a fajt, mert ha sérülésből felgyógyult, vagy mesterségesen felnevelt fehérhasú rétisast szeretnének valahol elengedni a szabad természetben, akkor azt egy komoly kutatásnak kell megelőznie, ami felméri az adott területen már élő fajtársak számát, és azok territóriumainak határait. Csak ott engedhető szabadon, ahol még el nem foglalt terület várja, különben komoly összetűzésekkel kezdheti a szabadsága első napjait, ami akár az életébe is kerülhet.

Pont egy ehhez hasonló helyzettel kell most szembenéznie a malajziai Langkawin élő populációnak. A COVID–19 járvány miatt elmaradt a megszokott turistaáradat, és ezzel együtt a sasok rendszeres etetése is. Ez táplálékhiányhoz vezet, nő a fajtársak között az agresszív megnyilvánulások száma, és valószínűleg ez a folyamat az egész évben amúgy is erősen territoriális fehérhasú rétisasoknál súlyos harcokat eredményezhet.

Fehérhasú rétisas már ritkább vendégnek számít, a világon csak 24 regisztrált egyedet tartanak nyilván fogságban, összesen 9 intézményben. De a legelhivatottabbak megnézhetik 1–1 példányát a két európai helyszín egyikén is, a már említett ZooParc de Beauval-ban, vagy az osztrák Zoologischer Garten Schmidingben.

A fehérhasú rétisas ritka vendégnek számít állatkertekben, a világon csak 24 egyedet tartanak nyilván fogságban, 9 intézményben. Hozzánk viszonylag közel, két európai helyszínen is megnézhetjük 1–1 példányát, a franciaországi ZooParc de Beauval-ban, vagy az osztrák Zoologischer Garten Schmidingben.

Hazai vonatkozási is vannak a fajnak. A régi időkben ugyanis minden múzeum igyekezett felállítani a maga természettudományi gyűjteményét, megszerezni minél több állatfaj preparátumát, csontvázát. Ebben olyan kalandvágyó, szakértő és odaadó kutatóink vettek részt, akik vallották, mint Dr. Madarász Gyula is, hogy „… tanulmányaimat és tapasztalataimat tudományos feldolgozásban a Múzeum állattárának fejlődésére értékesítsem”. (Természetrajzi Füzetek XX. kötet, 1897)

Ceyloni gyűjtésem madártani eredménye című írásában Dr. Madarász Gyula beszámol az 1896-os expedícióról, ahonnan egy kipreparált hím példányt, Nr. 233. tételszámmal és egy szegycsontot hozott magával. Bíró Lajos madártani gyüjtése Uj-Guineából. (1897–98. évi küldeményei.) között is szerepel fehérhasú rétisas, méghozzá egy tojó, Nr. 141. tételszámmal. (Természetrajzi Füzetek XXII. kötet, 1899)

A gyűjtemények a Magyar Természettudományi Múzeum anyagát gazdagították egészen az 1956-os forradalomig, amikor is gyújtóbomba-találat érte az Állattár Baross utcai épületét, és a teljes Madárgyűjtemény elégett. 

Aki további részletekre kíváncsi a fehérhasú rétisassal kapcsolatban, annak ajánlom figyelmébe a Langkawii sasetetés című cikkemet.