Langkawii sasetetés

A Maláj-félszigettől nyugatra található Langkawi, egy 104 szigetből álló szigetcsoport, mely egy ökoturisztikai paradicsom. Sűrű mangrove erdők, bennük páratlan élővilág, közelre szálló sasok,  majmok, barlangok, hihetetlen felszíni karsztformák, több százmillió éves kövületek (fosszília), hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A szigetcsoport elnevezésével kapcsolatos elméletek is változatosak. Az egyik szerint a „langka” vagyis szépség és a „wi” vagyis számtalan szanszkrit szavak kombinációjából áll, úgy utalva a szigetcsoportra, mint a „hatalmas szépség helye”. A másik magyarázat szerint a maláj Helang, azaz sas szó rövidült „lang”-ra és ehhez kapcsolódott a Kawi, a vöröses kő kifejezés. Ezzel az egyik itt is élő, jellegzetesen ilyen színezetű ragadozómadárra, a brahmin kányára utalnának. Mások a Kawi-t márványként értelmezik, ami szintén nagy mennyiségben megtalálható a szigeteken.

A ragadozómadarak fontos szerepet töltenek be a helyi legendákban, és most már persze a turizmusban is. Motívumukra számos helyen magunk is rábukkanhatunk. Akik komppal kelnek át a félszigetről, azokat a fősziget, Pulau Langkawi fővárosában, Kuah-ban a Dataran Lang-on (Sas tér) álló hatalmas, 12 m magas, brahmin kányát ábrázoló szobor fogadja, ami a sziget legnépszerűbb ember alkotta látványossága. Nem csoda, ha a számos választható program közül sokak számára az egyik legizgalmasabbnak a sasok etetése, megfigyelése ígérkezik.

Befizetve a sasetetés túrára, be kell szállni az egyik ott várakozó csónakba, melynek vezetője – a folyó megfelelő részére érve – leállítja a motorokat, és elkezd csirkebőröket dobálni a vízbe. A ragadozómadarak fent az égen keringve, vagy a környező fák ágain várakozva már tudják, hogy mit jelent, ha egy csónak így megáll, és már el is kezdenek alászállni, hogy mindegyik kihalássza a  maga „zsákmányát” a vízből, melyet már felrepülés közben elkezdenek enni. Ilyenkor egyszerre akár 30–40 ragadozómadarat is lehet látni az égen, illetve közel a csónakhoz.

Ennek az etetésnek a története a 90-es évek környékére nyúlik vissza, amikor a környéken ipari mennyiségben kezdték el irtani a mangrove erdőket, hogy a fákból faszenet állítsanak elő. A megbolygatott élőhelyet elhagyták a halak, és a ragadozómadarak nem találtak elég élelmet, számuk csökkenni kezdett, és valamiért az egyik közeli repteret és környékét preferálták új táplálkozási helyül. Azóta a faszénipar kihátrált, a madarakat pedig elkezdték etetéssel visszacsalogatni eredeti élőhelyükre, így a reptértől is távol tartva őket. De ez az etetés nem várt módon hatalmas turistalátványosság lett, amit állítólag fokozatosan abba fognak hagyni, de a tapasztalatok sajnos még sok esetben nem ezt mutatják, bár vannak kedvező előjelek.

A sasetetéskor felbukkanó két leggyakoribb ragadozómadár faj a már említett brahmin kánya (Haliastur indus, 44–52 cm) és a fehérhasú rétisas (Haliaeetus leucogaster, 70–85 cm).

A brahmin kánya a partok mentén, a tenger által kisodort tengeri állatok, dögök, rovarok, ehető hulladék és rákok után kutat, a szárazföldek belsejében pedig hüllőket és kisemlősöket zsákmányol. Más madarak zsákmányait is ellophatja. Gyakran keres fel kikötőket, halfeldolgozó üzemek környékét és garnélafarmokat is. A fehérhasú rétisas is hasonló táplálékokból válogat, de nagyobb mérete miatt nagyobb halak, tengeri kígyók, emlősök és madarak is szerepelnek az étlapján.

Többnyire magányosan, vagy a párjukkal, esetleg kis családi csoportokban vadászó madarak, de nagyobb táplálékfolt, mint egy élelemben gazdag szemétlerakó esetében, vagy a langkawii sasetetések alkalmával több tíz egyed is összegyűlhet.

Sok tudós és helyi természetvédő tiltakozik ezen látványosság ellen, és félti Langkawi még megmaradt természeti értékeit. Egy tudományos felmérés szerint az etetések jelentik a második legfenyegetőbb ökoturisztikai tevékenységet, ami mintegy 20%-át teszik ki a fő veszélyeknek.

A ragadozómadaraknak elsősorban olcsó csirkebőrt és csirkezsírt, de olykor csirkehúst és belsőséget is adnak, hogy egy helyre sokan összegyűljenek, és a turisták élvezhessék a látványos „vadászatukat”. Ez a természetes, elsősorban halból álló étrendjükhöz képest egyoldalú táplálkozást jelent, mely vitaminokban és ásványi anyagokban is szegény. Kevés benne a kalcium, ezért nem tudnak megfelelően vastag héjú tojást rakni, ami ezért könnyen törik, akár a kotló madár súlya alatt is!

Az ipari szinten tenyésztett csirkék nagy tömegekben történő, intenzív nevelése alatt fokozottan ki vannak tévé számos betegségnek és stressznek, emiatt hormonokkal és antibiotikumokkal kezelik őket, ami hosszú távon megbolygathatja a „sasok” egészségét és hormonháztartását, csökkentve ezzel akár a termékenységüket is. Egyesek még attól is tartanak, hogy emiatt a vad ragadozómadár populációknál esetleg megjelenhet valamely baromfibetegség.

A ragadozómadaraknak a megfelelő emésztéshez és köpetképzéshez nélkülözhetetlen, hogy egész zsákmányállatot egyenek. A prédák szőre, tolla, pikkelyei, kitines páncélja, mája, bele, vére stb. mind-mind kellenek a jobb emésztéshez, hiszen évmilliók alatt erre szakosodott az emésztőrendszerük.

A ragadozómadarak a természetben nem esznek rendszeresen, mert egyrészt nem tudnak naponta zsákmányt ejteni, másrészt fontosak számukra ezek a koplalónapok, mert ilyenkor fontos élettani folyamatok indulnak be a szervezetükben. Mivel természetes zsákmányállataik testében csekély mennyiségben van csak jelen zsír, ezért a mindennaposan kapott rendkívül zsíros étrend elhízáshoz, nehézkes mozgáshoz, ellustuláshoz és szervi rendellenességekhez vezet.

Az egészséges, életerős, gyors ragadozómadarak olyanok, mint akikről Xántus János is szól 1877-ben megjelent Néhány hét Ceylon szigetén című írásában: „Végre a nap magasra emelkedvén, forróság következik s az egész állatélet engedni kénytelen a függélyes napsugarak hevének. … a kányák és vércsék is ekkor indulnak ki, magasan lebegve s vitorlázva, s onnan a magasból szemelve ki az elbújt apró madarakat, melyekre aztán villámszerűén csapnak le, széttépik, megkoppasztják s megeszik.”

Az ember általi etetés megzavarja a ragadozómadarak életét, természetes táplálékszerzési viselkedését. Habár a madarak táplálkozása jobbára a fajra jellemző öröklött elemekből áll, döntő fontosságúak a tanult elemek is, valamint a gyakorlat és a tapasztalat. Ebben az esetben a fiatal madarak már meg sem tanulnak megfelelő módon vadászni és élelmet szerezni maguknak, inkább várják a turistákkal teli csónakokat, ahol elég a csirkebőrt csak felszedegetni a vízfelszínről. Ez a ragadozó – préda kapcsolatokra is kihat, vagyis a zsákmányállataik elszaporodásához vezet, mert nincs, ami féken tartsa azok populációit.

Etikátlan is az etetésük, mert arra hivatkoznak egyesek, hogy ezzel az etetéssel ők jót tesznek, mivel így csalogatják el a madarakat a repülőtér közeléből, megakadályozva ezzel a baleseteket. De mint láttuk, a fő probléma már nem áll fenn, a faszénipar kivonult, így az etetés már csak a turistáknak szól. Azzal is érvelnek, hogy sokkal több most így a sas, ami akár ideiglenesen, lokálisan igaz is. Hosszú távon azonban káros ez a folyamat, a sok fajtárs folyamatos közelsége állandó stresszhatást jelent, és növeli a betegségek terjedésének a lehetőségét. Mindkét esetben csökken a madarak egészsége és szaporasága, vagyis a jövőben a populációjuk mérete is.

A csirkezsír emellett szennyezi a természetes vizeket, a napon megolvadva filmrétegként szétterül a vízfelszínen, és megakadályozza a víz és levegő közti gázcserét, így csökkentve a víztest oxigéntartalmát. Az állati zsírok és növényi olajok lebontása során a mikroorganizmusok rengeteg oxigént használnak fel, ezáltal a víz helyileg még emiatt is oxigénhiányos lesz. (Mindössze egyetlen csepp növényi olaj biológiai lebontásához akár 5 dm³ víz oxigéntartalma is felhasználódhat.)

Emellett a zsír elzárhatja a vízinövények gázcserenyílásait, ezzel akadályozva a légzést és a fotoszintézist. A mangrovét alkotó fafajok légzőgyökereinek apró nyílásait is elfedik, gátolva ezzel a mangrovefák megfelelő oxigénellátását, ami elhalásukhoz, megbetegedésükhöz vezet.

Ez a madáretetés, bárhogy is állítják be, sehogy sem fér bele az ökoturizmus fogalmába. A helyi közösséggel meg kell értetni, hogy hosszú távon folytatva ezt a gyakorlatot a saját szájukból veszik ki a falatot, a ragadozómadarak száma hamarosan csökkenni fog. Szerencsére már vannak olyan társaságok, utazási irodák, akik nem etetik a „sasokat”, és hogy miért, azt meg is magyarázzák a turistáknak, rávilágítva az összetett ökológiai kapcsolatokra és a természetvédelmi intézkedések fontosságára. Ugyanakkor nincs könnyű dolguk, mert megfigyelték, ha helyi hajósokat alkalmaznak, és nincs velük az utazási iroda embere, akkor ugyanúgy etetik a sasokat. A langkawii sasetetésről is elmondható, hogy a gazdasági érdekek felülbírálják a természetvédelmi érdekeket, hiszen amíg a turisták részéről van rá kereslet, addig mindig lesz rá kínálat is.

A legtöbb turista sajnos nincs tisztában a fent leírtakkal. Ráadásul ezt a fajta „könnyű” természetközelséget sokan keresik, mert csak be kell szállni hozzá egy csónakba, és egy rövid út után már nézheti is az ember a sasok etetését. Nem jár komolyabb felkészüléssel, nem kell hozzá semmilyen felszerelés, és nem követel kemény kitartást és odaadást, mint mondjuk egy fárasztó gyalogtúra a mangrove erdőben.

A brahmin kányát és a fehérhasú rétisast is a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriába sorolja az IUCN Vörös Listája, habár a globális populációjuk lassan ugyan, de csökkenőben van.

Elterjedési területük hatalmas, több mint 40 000 000 km², ami Indiától, Délkelet-Ázsián és a szigetvilágon át egészen Ausztráliáig terjed. A fő különbség a két faj között, hogy a brahmin kánya igen mélyre behatol a szárazföldek belsejébe, hegységekben akár 3 000 m fölé is, míg a fehérhasú rétisas a tengerparti, folyóvízi régiókat hódítja meg, és csak 900 m-ig hatol fel.

Populációjuk csökkenését természetes vízparti élőhelyük elvesztése, élőhelyük emberi zavarása, üldöztetésük (lelövésük, megmérgezésük), a növényvédő szerek (peszticidek) túlzott és óvatlan használata okozza.

A peszticidek közül kiemelném a DDT-t (diklór-difenil-triklóretán), ami nagyon lassú lebomlása miatt, a régóta fennálló betiltása ellenére, a mai napig kifejti hatását a világ minden táján, nem beszélve arról, hogy számos országban még mindig alkalmazzák. Nagy dózisban közvetlenül is megmérgezheti a sasokat, de hatása inkább közvetve, hosszú távon végzetes. Mivel ezek a madarak ragadozók, ezért más állatokkal táplálkozva még fokozottabb dózisban halmozzák fel magukban a DDT-t, mint ami a zsákmányállatokban a táplálékkal bejutva felgyűlt (bioakkumuláció). Különösen a halevő ragadozómadarak szövetei mutatják a legnagyobb DDT koncentrációt. A DDT szintén befolyással van a lerakott tojások héjának keménységére és vastagságára, mert kevesebb kalcium tud miatta beépülni. Így a tojások túl puhák lesznek, kotláskor a költő madár súlya alatt károsodnak, összetörnek.

Langkawi a sasetetéseken kívül még más környezetvédelmi problémákkal is küzd. Eleve túl sok már a csónak a területen, és rengeteg a gyorshajtás. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy több mint 17 km/h-val mennek, és ekkor olyan nagy hullámokat hoznak létre, amik kikezdik a szigetek páratlan felszíni karsztformáit, és lassan kimossák a mangrove erdő iszappadját, belesodorva azt a folyóba. Ez az iszap a folyóval kijut a tengerre, szennyezi, károsítja a korallzátonyokat, ami kihat a helyi halászatra, hiszen a korallzátony, és nem mellesleg a mangroveerdő is, számos kereskedelemben fontos halfaj „bölcsődéje” is egyben. A rongálódott iszappadban a mangrove fák gyökerei elveszítik a támasztékot és a fák kidőlnek. A brahmin kánya és a fehérhasú rétisas is a vízközeli, magas mangrove fákra építik fészkeiket, amik így veszélybe kerülnek.

A szigeten további problémát jelent a szakértői felügyelet nélküli turisták, akik a barlangok cseppköveit letörik, összefogdossák. Ez utóbbi tevékenységgel vékony zsírréteget visznek fel, amivel megakadályozzák azok további növekedését. A több mint 500 millió éves, ún. kambrium időszakból való fosszíliák emlékül szolgáló ellopása, és a majmok etetése is igen nagy probléma.

Langkawii utunk előtt tájékozódjunk a helyi utazási irodák ajánlatairól, és bizonyosodjunk meg afelől, hogy ténylegesen szem előtt tartják a szigetek környezetvédelmi érdekeit. Egy ilyen utat választva szakértő vezetőt kapunk magunk mellé, aki mindent tud Langkawi természeti értékekről, így egy hamisítatlan, valós élményekkel gazdagodhatunk.

Ha nem tudunk eljutni Langkawira, de brahmin kányát szeretnénk látni, akkor állatkerteket is felkereshetünk, ahol fogságban 159 egyedét tartják. A 20 ázsiai és 3 ausztrál helyszínen kívül, 12 európai intézményben is megnézhetjük összesen 46 egyedét, többek között a németországi Magdeburgban és Kölnben, de a legimpozánsabb a franciaországi ZooParc de Beauval 15 madárból álló gyűjteménye. Nem mellesleg fogságban tartott állománya az elmúlt egy évben csak európai kertekben szaporodott sikeresen, összesen 4 fiókával.

Fehérhasú rétisas már ritkább vendégnek számít, a világon csak 24 regisztrált egyedet tartanak nyilván fogságban, összesen 9 intézményben. De a legelhivatottabbak megnézhetik 1–1 példányát a két európai helyszín egyikén is, a már említett ZooParc de Beauval-ban, vagy az osztrák Zoologischer Garten Schmidingben.