Zöld gömbhal (Dichotomyctere fluviatilis)

A gömbhal magyar neve onnan ered, hogy „Ha veszedelmet sejt, színe megsötétedik és gömbalakúra fúvódik fel. Ugyanez történik, ha a vízből kivesszük. Ilyenkor halk nyivákoló hangot is ad. Ha a vízbe visszabocsátjuk, egy darabig a hátán a felszínen lebeg, majd kibocsátja magából a levegőt, megfordul és a fenék felé iramodik, ahol elrejtőzik.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Ez a viselkedésük egy védekező mechanizmus a ragadozók ellen, mely során erős szájizomzatukkal nagy mennyiségű vizet vagy levegőt nyelnek a gyomrukhoz kapcsolódó kitüremkedésbe, az úgynevezett hasi zacskóba (ventralis diverticulum). A visszaáramlást a nyelőcső végén egy záróizom akadályozza meg. Ekkor normál méretük kétszeresére nőnek, és egészen gömbszerű alakot vesznek fel, ami meglepheti a ragadozókat, és nehezen lenyelhetőnek tűnteti fel őket.

A zöld gömbhalat a zoológia a csontoshalak osztályába (classis Teleostei), a tüskésúszójúak öregrendjébe (superordo Acanthopterygii), a gömbhalalakúak rendjébe (ordo Tetraodontiformes), a gömbhalszerűek alrendjébe (subordo Tetraodontoidei) és a gömbhalfélék családjába (familia Tetraodontidae) sorolja. A Dichotomyctere nemzetségbe 6, nagyon hasonló kinézetű faj tartozik. A zöld gömbhal például annyira hasonlít a zöld foltos gömbhalra (D. nigroviridis), hogy még az akvarisztikai szaküzletekben is gyakran összekeverik őket.

Tudományos nevükben a dichotomytere-t a görög dichotos, vagyis kettévágni és a szintén görög mycter, vagyis orrlyuk szavakból rakták össze, ami a speciális orrlebenyeikre utal. A latin fluviatilis jelentése folyami. Malajziában ikan buntal batu-ként, vagyis „kőszerű” gömbhalként emlegetik.

A zöld gömbhal széles körben elterjedt az Indiai-óceán keleti és középső részétől egészen a Csendes-óceán nyugati feléig. Megtalálható India, Srí Lanka, Kambodzsa, Banglades, Malajzia, Indonézia, Mianmar és Vietnam partjai mentén. Folyótorkolatokban, deltavidékeken, a folyók édesvizű árapályzónájában és mangroveerdejében fordul elő. Élőhelypreferenciáját tekintve édes-, brakk- és sós vízben egyaránt otthonosan mozog, de mégis inkább a sós víz közelében a leggyakoribb. Kedveli a lassú áramlásokat, az árnyas peremterületeket és egészen az 50 m-es tengerfenék mélységig fellelhető.

Kicsi szájuk előreugró és végállású. Állkapcsaik erősek, bennük az állandóan növekvő fogak lemezekké nőttek össze. „Mind a két állkapcsuk csőrszerűen megnyúlt és elefántcsontszerű élük van.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest) Ezek a lemezek mindkét állkapocsban középen osztottak, vagyis 4 részre különülnek el, innen ered a régebben használt tetraodon, vagyis négyfogú elnevezésük. Foglemezeikkel törik fel a tengeri sünök, csigák, kagylók kemény mészvázát és a rákok páncélját. „… nagyon erős csőszerű szájával letépi a mangrove gyökereihez tapadt osztrigákat, amelyeket feltör, hogy tartalmukat felfalhassa.” (Hedges F. A. Mitchell 1933. Küzdelem óriás halakkal. A természet. 29 (1–2), 12–17.) Emellett korallpolipokat is fogyasztanak, valamint a homokos tengeraljzatban élő férgekre is vadásznak. Néha növényekkel és szerves törmelékkel is táplálkoznak, és alkalmanként más halak pikkelyeibe vagy uszonyaiba is belemarhatnak, kicsípve belőlük egy-egy darabot.

Állítólag „… a gömbhal gyakran megtámadja a fürdőzőket és másokat, akiknek alkalmuk van a vízbe kerülni. Éles szélű csőrükkel harapnak, és … sebeket ejtenek, általában a férfiak nemi szervein, … az esti órákban a Kelantan folyóban fürdőzők ujjait, lábujjait és combjait megharapták. … A gömbhal könnyen elkerülhető, mivel állítólag nem támadják meg a mozgó tárgyakat. … a datura növény „fekete” fajtájának fiatal leveleit használják fel az ikan buntal harapás kezelésére; ezeket krétával vagy mésszel a tenyérben megforgatjuk, amíg a mész fel nem veszi a levét. Ezután a masszát felvisszük a sebre.” (John D. Gimlette 1929. Malay Poisons and Charm Cures. Third Edition. J. & A. Churchill, London)

Akváriumi tartásuknál szem előtt kell tartani, hogy a víz alá merülő különféle technikai berendezéseket, csöveket és vezetéket is megrághatják. Vagy akár „Csőrszerű szájával gondozója kezén is komoly sebet tud ejteni.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Azon viszont nem kell csodálkozni, hogy mindent megharapdálnak, hiszen állandóan növekvő foglemezeiket folyamatosan koptatniuk kell. Ezért fogságban rendszeresen fel kell kínálni nekik édesvízi csigákat, ráklábakat, hogy a kemény páncélokat összetörhessék, felapríthassák. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a fogaik annyira túlnőhetnek, hogy akadályozhatják őket a táplálkozásban, így végül állatorvoshoz kell vinni kedvencünket, aki lecsiszolja azokat.

Foglemezeik összedörzsölésével, csikorgatásával hangadásra is képesek. Emellett, mint már fent említettük, „A gömbhalak is megszólalnak, ha kifogják őket a vízből. Szakadozott gurgulyázó hangot hallatnak, amit bizonyosan a nyelőcsővön kiszabaduló levegő okoz.” (Garády Viktor 1925. Kiváltságos halak. A természet. 21 (7–8), 37–43.)

Testük hosszúkás, 17 cm-es és oldalról összenyomott. Nagy, széles fejük gyakran szabálytalanul sötét foltos, melyen magasan ülnek fémesen kék, kidülledő szemeik. Vastag és széles homlokukat széles hát követi, mely a farok felé hirtelen elvékonyodik. Oldalról nézve háta ívelt, közepén a legmagasabb. Háta olajzöldes, barnás alapszínű, melyen a szemek és a hátúszó között általában 3 nagy, sötét folt látható, melyeket sárgás gyűrű vesz körül. Oldalain 5–28 lekerekített, többnyire szemfoltos (ocellás), sötét folt található. A hasa egyenletesen sárgásfehér vagy ugyanolyan színű, mint az oldala, csak összefolyó foltokkal. Több keskeny keresztsáv fut a farokúszón.

 Résszerű kopoltyúnyílásaik a mellúszó tövénél nyílnak, kopoltyúfedőjük redukálódott. Pikkelyeik rövid, vékony, serteszerű tövisekké alakultak, melyek a fejen, az oldalakon, de főképp a hason helyezkednek el. A koponya és a csigolyák kemények, rövidek és vastagok, valamint gerincük középen külön görbületet mutat. Páratlan úszóikban nincsenek csontos sugarak.

A gömbhalak teste az állatvilágban igen elterjedt halálos idegmérget (neurotoxin) tartalmaz, a tetrodotoxint. Különösen a bőr, a vér és a belső szervek, mint például a máj, a belek és az ivarmirigyek érintettek. Teste a szaporodási időszak alatt és közvetlenül előtte a legmérgezőbb. A toxicitás mértéke fajonként, valamint földrajzi területtől és évszaktól függően változik. Alapvetően a húsa mentes a toxintól, ami azonban a halak előkészítése során szennyeződhet.

A gömbhalban található toxin eredete még vitatott, de legtöbben a külső forrást tartják valószínűnek, vagyis hogy a benne élősködő baktériumok termelik azt. Szóba jött még, hogy esetleg a táplálékkal bejutott egyéb mikroorganizmusok a felelősek érte, és a mérget maga a gömbhal koncentrálja, dúsítja fel magában.

A tetrodotoxin nagyon mérgező vegyület, minimális halálos adagja emberben átlagosan 2 mg. A hírhedt mérgespók, a fekete özvegy (Latrodectus mactans) mérgénél 10–100-szor erősebb, és a ciánnál is több mint 1000-szer halálosabb.

Hatását úgy fejti ki, hogy az ingerelhető sejtmembránok feszültségfüggő nátriumcsatornáihoz kötődve zárja azokat, meggátolva ezzel a nátriumionok beáramlását az idegsejtbe, és így nem alakul ki akciós potenciál, vagyis az idegek nem ingerelhetők. Emellett erős érszűkítő (vazopressor)  hatású is.

Mindezek ellenére Japánban a gömbhalak húsát csemegeként fogyasztják, ez a híres fugu. Ezt az ínyencséget csak olyan speciálisan képzett szakácsok készíthetik el, akik megfelelő képzésssel és több mint 10 éves gyakorlattal, valamint különleges engedéllyel, vizsgával rendelkeznek ahhoz, hogy feltálalhassák vendégeiknek. A toxin ugyanis hőstabil, sütéssel, főzéssel nem inaktiválható. Az elkészítése szinte művészet, hiszen a gömbhal fehér húsát úgy kell kinyerni, hogy az a mérgező szövetekkel ne szennyeződjön. A legtapasztaltabb szakácsok szándékosan némi mérget hagynak a húson, de csak szigorúan annyit, ami épp csak bizsergő érzést vált ki a vendégek nyelvén és szájában, ezzel is fokozva a fugu fogyasztásának élvezetét és izgalmát.

Nem csoda hát, hogy legalaposabban „A Tetrodon-fajok mérgét japán tudósok tanulmányozták, mivel hazájukban a négyfogú halakból készített fugu-mérget évszázadok óta használják a gyilkosok és az öngyilkosok. Ez magyarázza meg, hogy legjobban azoknak a fajoknak a mérgező hatását ösmerjük, amelyek a japán vizekben otthonosak. … Japánban a négyfogú halak árusítását már régen megtiltották, mindamellett meglehetősen sok halállal végződő fugumérgezés történik. … az 1884. év első felében 23 fugumérgezésből eredő haláleset fordult elő. 1885-től 1892-ig 933 fugumérgezést állapítottak meg, ezek közül 681, tehát 73% halállal végződött. Ezek a mérgezési esetek természetesen nem valamennyien szándékosak, legnagyobb részük tudatlanságból, vagy könnyelműségből származik.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

 Az elfogyasztása utáni halálozási arány még ma is egészen magas, körülbelül 60%. A lenyelést követő 24 órán belül beállhat a halál, egyes esetekben rendkívül gyorsan, akár 17 perc múlva. A halált a légzési izmok bénulásával előidézett légzésleállás, gyakorlatilag fulladás okozza. Ha fugumérgezésre gyanakszunk, azonnal hánytatni kell a beteget, és a bénulás beállta után szájból szájba lélegeztetéssel még talán menthető a beteg, ha az orvosi segítség gyorsan érkezik.

„A fuguméreg hatása legelőször a mozgató középpontok működési zavarában nyilvánul meg. A beszéd értelmetlenné válik és az értelem is elhomályosul. Súlyosabb mérgezés esetében a halál hamar bekövetkezik. A beteg elkékül, érverése apróvá válik, lélekzési nehézségekkel küzd, szédül, majd ájulásba esik, hőmérséklete lesüllyed és a méreg hatása az egész középponti idegrendszer működésében jelentkezik.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

„… a mérgezés tünetei evés után három-tizenöt perccel kezdődnek, kellemetlen szédülést és hányingert, hasi fájdalmat, égő érzést a torokban és erős fejfájást okozva. Ha az áldozat enged a hajlamnak, lefekszik és elalszik, hamarosan hányás, majd ájulás, összeesés és halál követi. A halálozás állítólag 68 százalék felett van, de a tünetek súlyossága eltérő lehet azoknál, akik ugyanazt a halat fogyasztottak. … Afrika nyugati partvidékéről, Fokföldről, Japánból, Ausztráliából, Californiából, az Antillákról és Brazíliából jelentettek mérgezési és halfogyasztási eseteket. Egyes helyeken … tilos az árusítása.” (John D. Gimlette 1929. Malay Poisons and Charm Cures. Third Edition. J. & A. Churchill, London)

Kevesen tudják, hogy 1774-ben, Új-Kaledóniában Cook kapitány és természettudós barátai majdnem belehaltak egy fugumérgezésbe, amikor egy kis mennyiségű májat és ikrát fogyasztottak. Szerencsésen túlélték, majd részletesen beszámoltak a tapasztalt tüneteikről.

A régi maláj méregkeverők is felhasználták a gömbhalat. Ekkor fogták a rengut nevű mérgező kúszónövény rothadó gyümölcsét, vagyis „… a buah rengut, ami vagy főtt rizsbe keverve, vízhez adva, a gömbhal epéjével (ikan buntal) szuszpendálva, vagy más dolgokkal kombinálva kutakba rakható …” (John D. Gimlette 1929. Malay Poisons and Charm Cures. Third Edition. J. & A. Churchill, London)

Egyébiránt a zöld gömbhalból származó kivonatok antibakteriális és peszticid hatást is kifejtenek, de ezek még további kutatásokra szorulnak. Olyan  kórokozó baktériumok ellen volt eredményes, mint a Staphylococcus aureus, a Streptococcus pyogenes, a Pseudomonas aeruginosa, a Klebsiella pneumoniae vagy a Salmonella typhi. Peszticid hatást mutatott eddig a rizszsizsik, egyes csótányfajok és invazív halak, mint a szúnyogirtó fogasponty (Gambusia affinis) esetében.

A tudomány számára a zöld gömbhal még egyéb haszonnal is szolgál. A többi gerinces állatfaj genetikai állományához képest a gömbhalak genomja rendkívül kicsi, kompakt, emiatt a zöld gömbhalat ideálisan vizsgálható modellként használják a genomvizsgálatokhoz.

Viselkedésüket tekintve a gömbhalak nem jó úszók. Rövid hát- és farokalatti úszóik hátratolódtak és egymással szemközt állnak, ezek csapkodásával hajtják magukat előre. Éjjel búvóhelyekre behúzódva pihenik ki magukat, farkukat testük elülső részéhez görbítve.

Szaporodásáról nem sokat tudunk. A nemek megkülönböztetése nehéz. A legtöbb szakirodalom szerint a nőstény a sekély vízben 200 apró, gömb alakú, áttetsző, ragadós ikrát rak le egy lapos kőre. A kicsi, mindössze 1,87 mm-es lárvák 4–7 nap alatt kelnek ki. Az első napokban az ivadékok úszásképtelenek. Mindkét szülő gondoskodó, de az apa tölt több időt az ikrák és ivadékok védelmével. A lárvák 1 év múltán már 8–9 cm-esek.

A felnőtt halak akváriumi tartása nem nehéz, és az akvarisztikai szaküzletekben is hozzáférhető a faj. Arra viszont ügyelni kell, hogy vagy kellően nagy akváriumban, vagy egyedül kell tartani, mert a felnőtt egyedek agresszívek fajtársaikkal, sőt más halfajokkal szemben is. Ez odáig fajulhat, hogy akár a szemet is kiharaphatják. A fajt ennek ellenére szeretik, mert „Zöldesen ragyogó, élénken körültekintgető és folytonosan mozgó szemükkel gyakran igen értelmes benyomást keltenek; hamarosan megismerik az ápolójukat, S egészen megszelídülnek.” (Dr. Kurt Deckert és mtsai. 1966. Uránia Állatvilág. Halak, hüllők, kétéltűek. Gondolat Kiadó, Budapest)

Vizsgálják, hogy esetleges helyi szintű fogyasztására kereskedelmi halászat épülhetne, mivel ha megfelelő óvintézkedéseket tennének a toxikus részek eltávolítására, ideális táplálékforrás válna belőle. Húsa tápláló, kedvező mennyiségben tartalmaz olajat, fehérjét és ásványi anyagokat.

A faj jövője egyelőre nincs veszélyben, elterjedési területe átfedésben van több védett tengeri területtel. Az IUCN Vörös Listáján is csak a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC)  kategóriába esik.