Mongúzok (Herpestes spp.)

A mongúzok kicsiny, menyétszerű, többnyire vegyes étrendű ragadozók, akiket a vadászatban kiváló szaglásuk és hallásuk segít. „… az ichneumonoknak, vagy mangusztáknak jellemző sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze: Rendszerint kurta lábakon nyugvó törzsük megnyúlt, hengeres; a fej kicsi, vagy legfeljebb középnagyságú, az arcorr hegyes, a szem meglehetően kicsi, szembogaruk kerek, vagy tojásdad. A fülek rövidek, lekerekítettek. Az orr rövid, csupasz, középvonalában barázda húzódik végig. Úgy a hátsó, mint elülső lábak ötujjúak; bundájuk durva, hosszúszőrű. … A manguszták főleg Afrikában otthonosak, melyet teljes egészében benépesítenek, de Dél-Ázsiába is átnyúlnak, sőt egy fajuk Spanyolország délibb tartományaiban is előfordul. Mindenütt a síkvidéket szeretik, ettől sohasem távolodnak el messzire.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

A legtöbb barna vagy szürke színű, néhány faj csíkos, és nagyon kevés fajnak van sávos farka. A hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények. A legtöbb húsevővel egyetemben a hím mongúzoknak is van péniszcsontjuk (baculum). Karmaik nem visszahúzhatók. Rágófogaik hegyesek.

Számos legendás történet kering róluk, hogy képesek felvenni a harcot olyan veszélyes  mérgeskígyókkal szemben is, mint például a kobra. Sokan feltételezték, hogy immunisak a kígyók mérgével szemben, ami bizonyos toxinokra igaz is, sikerüket azonban gyorsaságuknak és mozgékonyságuknak köszönhetik főleg. 

Széles körben előfordulnak az óvilági trópusokon (Ázsia és Afrika) és a szomszédos meleg mérsékelt övi területeken. A mongúzfélék Európában a középső oligocéntől (28 millió évvel ezelőtt), Ázsiában és Afrikában az alsó miocéntól (20 millió évvel ezelőtt) kezdve élnek. Az ázsiai Herpestes fajok mind egy közös őstől származnak. Emellett az általunk bemutatott rövidfarkú mongúzra (Herpestes brachyurus) és a rákevő mongúzra (Herpestes urva) evolúciós szempontból testvérfajokként kell tekintenünk, olyan közeli rokonok.

Az emlősök osztályán (classis Mammalia) belül az elevenszülő emlősök alosztályába (subclassis Theria), a valódi méhlepényesek alosztályágába (infraclassis Eutheria), a ragadozók rendjébe (ordo Carnivora), a macskaszerű ragadozók alrendjébe (subordo Feliformia) és végül a mongúzfélék családjába (familia Herpestidae) sorolják őket. A rákevő mongúznak (Herpestes urva) 4 alfaját: annamensis, formosanus, sinensis, urva, míg a rövidfarkú mongúznak (Herpestes brachyurus) 6 alfaját: brachyurus, hosei, javanensis, palawanus, parvus, sumatrius ismerik el.

Tudományos nevükben a herpestes a görög herpeton, vagyis kúszó, csúszómászó-állat szóból ered. A brachyurus a görög brachys, vagyis rövid és a szintén görög ura, azaz farok szavak egyesítéséből született, mely így rövidfarkút jelent. Az urva nepáliul van, ezt használják ennek a mongúzfajnak a megnevezésére, jelentése vízzel kapcsolatos. Malájul a rövidfarkú mongúz Bambun Ekor Pendek, a rákevő mongúz pedig Bambun Cherpelai Ketam.

A rákevő mongúz, vagy régiesen rákász ichneumon vagy urva, illetve nagy méretű mongúz, testhossza 36–56 cm. Erős törzse zömök. Ehhez adódik még vastag, bozontos, viszonylag rövid, 26–31 cm-es farka. Testtömege 2,3–4 kg. Színe barnától a szürkéig változik, a bundájából kiálló védőszőrök fekete-fehér sávosak, melyek borzas megjelenést kölcsönöznek neki. Nyaka felülről sötét csíkos. Legfeltűnőbb jellegzetessége, ami sokat segít az erdőkben elhelyezett kameracsapda-felvételek azonosításában, hogy az állától feltűnő fehér csík húzódik a nyak két oldalán egészen a mellkasáig.

Nagy elterjedési területű mongúzfaj, őshonos Mianmar, Thaiföld, Laosz, Vietnam, Kambodzsa, Nepál, Banglades, Északkelet-India, Dél-Kína és a Maláj-félsziget erdeiben is. Malajziában meglehetősen ritka, a félszigeten legdélebbre csak Terengganuig jegyezték fel.

Széles magassági tartományban fordulnak elő, egészen a 2100 m tengerszint feletti magasságig, habár rohamosan csökkenő gyakorisággal.

Szinte mindenféle erdei élőhelyen fellelhető. Fontosak számára a különféle víztestek, tehát patakok, folyók, mocsarak jelenléte, valamint bozótos területeknek is kell lennie, ahol a sűrű cserjék és bokrok megfelelő élőhelyet és hatékony fedezéket nyújtanak az olyan ragadozókkal szemben, mint például a leopárd. Mezőgazdasági területeken is felbukkan, főleg, ha a közelben erdei élőhelyek vannak.

Nappal és éjszaka is aktív, de reggel és este a legtevékenyebb. Nem magányos életmódú, a kameracsapdák-felvételein gyakran kettesével vagy akár többen is láthatók. Kevésbé mozgékony, félénk, hamar eltűnik az aljnövényzetben, ha észrevesz egy embert, ezért a településeket általában kerüli. Szerencséjére ezért alig esik áldozatul közúti baleseteknek. 2012 és 2017 között csak 21 urvát rögzítettek a maláj közúti vadgázolási rendszerben.

Úszóhártyás lábaikkal jól úsznak, a víz közelében, patakok partján és a vízben vadásznak. Elsősorban vízi állatokkal, például rákokkal, békákkal, halakkal és puhatestűekkel táplálkoznak, de más zsákmányt, madarakat, hüllőket, rovarokat is elkapnak.

Sok mongúzfajnak vannak anális mirigyei közel a farok tövéhez, amelyek erős szagú anyagot választanak ki feltehetően védekezés céljából. Az urva „Két, kb. cseresznyenagyságú farmirigyéből bűzös folyadékot tud hátrafelé lövellni, mégpedig meglehetős erővel. Többi rokonához hasonlóan, ő is földbe ásott lyukakban üti fel tanyáját.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

A rákevő mongúz az IUCN Vörös Listáján csak a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC)  kategóriába esik. Számuk valószínűleg mégis csökken az erdei élőhelyeik elvesztése, leromlása és a vizes élőhelyek lecsapolása, szennyezése miatt, ami még a természetes zsákmánybázisát is veszélyezteti. Előfordulásuk gyakoriságának csökkenését fokozza, bár még csak szórványosan előfordulva, a prémükért folytatott orvvadászat, főleg Indiában, ahol a szőrszálakat hagyományos ecsetek készítésére használják. Meg kell még említeni az orvvadászok által kirakott hurokcsapdákat, amelyben a mongúzok járulékos fogásként szerepelnek, valamint a falusi baromfiudvarok megdézsmálása miatti megtorló vadászatukat.

A kisebb, karcsúbb testű rövidfarkú mongúz hossza 38–44,5 cm. Farka valóban rövidebb, 20,5–25 cm-es, elkeskenyedő. Testtömege 1–3 kg. Bundája feketésbarna, rajta finom homokbarna vagy narancssárga foltokkal, elsősorban a fejen és a nyakon. Az áll és a torok halványbarna.

A Maláj-félszigeten nagyon ritka, de Szumátrán és Borneón széles körben elterjedt. Előfordulhat a Fülöp-szigeteki Palawan és Calamian szigeteken is, de egyes kutatók ezeket a populációkat már galléros mongúzként (Herpestes semitorquatus) azonosítják. 

Elterjedési területe főleg síkvidéki esőerdőkre korlátozódik, de Borneón már 1500 m tengerszint feletti magasságban is találkoztak vele. Idősebb, másodlagos erdőkben is élnek, de akácia ültetvényekbe, egyéb mezőgazdasági területekre, falusi kiskertekbe, így emberi települések közelébe is betéved, az utakat sem kerüli. A falvaknál néha megfigyelhető, ahogy kutyák üldözik.

A rövidfarkú mongúz inkább szárazföldi, noha gyakran megfigyelhető vízfolyások közelében. Fára is tudnak mászni. Nappal és éjszaka is tevékeny, de reggel 6 és este 6 óra között a legaktívabb. Magányos, területvédő faj, a hímek átlagosan 233 hektár territóriumot, a nőstények  pedig 132 hektárt tartanak fenn. A két nem területei egymással átfednek. Egy kutatás szerint a hímek 24 óra alatt megtett átlagos minimális távolsága 842 m volt, amely majdnem kétszer több, mint a nőstények 468 m-e. Az étrendje zömében ízeltlábúakból (rovarok, pókok), kis gerinces állatokból, tojásokból áll össze.

Kameracsapdák-felvételei bizonyítják, hogy Malajziában a mesterségesen kialakított sónyaló helyeket is rendszeresen látogatják, ahol pótolhatják ásványianyag–szükségletüket. Számuk főleg a síkvidéki erdők elvesztése miatt csökken. A rövidfarkú mongúz az IUCN Vörös Listáján már a Veszélyeztetettség közeli (NT) kategóriába esik. Borneó szigetén még jelentős számban előfordul. Célzott, intenzív vadászata nincs. Járulékos fogásként ugyan ők is fennakadnak a kihelyezett csapdákban, és persze a falusi baromfiólak kifosztása miatti üldözés náluk is előfordul.

A Maláj Vadvédelmi Törvény értelmében mindkét mongúzfaj teljesen védett vadonélő állatnak számít. A síkvidéki esőerdők eltűnése érinti őket a legérzékenyebben, például Borneón 1973 és 2010 között az erdőirtás több mint 97%-a a part menti síkságokon, 500 m tengerszint feletti magasságig történt.

Mindkét mongúzfaj esetében fontos megjegyezni, hogy a folyókat és a patakokat különösen érintik a szennyezések. Az ültetvényeken alkalmazott műtrágyák, gyomirtók és rovarölő szerek kimosódva szennyezik a talajvízrendszert és a felszíni vizeket. A mongúzok zsákmányállataiban bioakkumuláció révén felhalmozódhatnak ezek a méreganyagok, ami végül károsan hat az őket elfogyasztó ragadozók egészségére is.

Állatkertekben jelenleg csak a rákevő mongúz egy nőstényét láthatjuk a tajvani Taipei Zoo-ban. Egészen régen Berlin és London is tartott belőlük több példányt. A rövidfarkú mongúzt ma nem, de egykoron Londonban és a németországi Berlinben, Gelsenkirchenben, Halléban és Lipcsében is lehetett látni.