Cetcápa (Rhincodon typus)

A cetcápa a világ legnagyobb cápafaja, és egyben a Föld legnagyobb halfaja is, mivel akár 18–21 m hosszúra is megnőhet és 34–42 tonnás is lehet. Még maga David Attenborough is „hegy nagyságú állat”-ként emlegeti. „Nagy ritkán találkozni vele, amint csöndesen legelészik a nyílt óceán felszíni vizeiben, de óriás méretei, lassúsága és ártalmatlan természete mindig mély benyomást tesz azokra, akik olyan szerencsések, hogy megpillanthatják.” (David Attenborough 1990. Az élő bolygó. Park Könyvkiadó, Budapest)

Nem véletlen, hogy számos nép beépítette a cetcápát a maga hiedelemvilágába, mítoszaiba. Például a mikronéziai Mortlock-szigetek lakóinak jó szelleme Ulap, aki uralkodik a tenger halai és teknősei felett, míg nagy veszélyben a szigetlakók hozzá szoktak könyörögni. Történt egyszer, hogy felborult egy kenu, és a vízbe került embereket cápák vették körül, akik Ulaphoz imádkozva kértek segítséget. Meg is jelent egy hatalmas, foltos bőrű cápa képében, amely elkergette a többieket, így a kenusok megmenekültek.

Kozmopolita faj, aki a 21–30 °C közötti felszíni vizeket kedveli, ezért széles körben elterjedt a trópusi és a meleg, mérsékelt övi vizekben szerte a világon. Az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán és az Indiai-óceán vizeiben egyaránt előfordul, viszont a Földközi-tengerben nem. Leggyakoribb az Egyenlítő körüli sávban, ami az északi szélesség 30° és a déli szélesség 35° közé esik.

Főleg az óceánok felső, epipelágikus zónájában, vagyis a vízfelülettől mintegy 200 m mélységig és a part menti, felszínközeli vizekben találkozhatunk velük, de atollok (gyűrű alakú korallszigetek) és korallzátonyok lagúnáiban is élnek. Táplálékkeresés közben akár 1928 m-es mélységbe is lemerülhet, ahol órákat is eltölthet. Úgy gondolják, hogy ezt a cirkadián ritmus (élettani napszaki ritmus) szabályozza, ezért főleg az éjjeli, sötét órákban merülnek.

A cetcápák a porcoshalak osztályán (classis Chondrichthyes) belül a cápák és ráják alosztályába (subclassis Elasmobranchii), majd az új típusú cápák öregrendjébe (superordo Euselachii), itt is a rablócápa-alakúak rendjébe (ordo Orectolobiformes) sorolt cetcápafélék családjának (familia Rhincodontidae) egyetlen faja. A kövületek tanúsága szerint az eocén időszakban három közeli rokon faj is létezett a Palaeorhincodon nemzetségben, mintegy 35–58 millió évvel ezelőtt.

A faj a tudományos elnevezését onnan kapta, hogy apró fogakból álló fogsorai reszelőre emlékeztetnek. A rhincodon a görög rhine vagyis reszelő, és a szintén görög odon, vagyis fog szavakból származik. A fajnévként szereplő görög typus nevet, mint nemzetségének  típusfaja kapta. A legtöbbször használt magyar megnevezése a cetcápa vagy érdes cetcápa, de rablócápaként, érdes rablócápaként vagy érdes cápaként is utalnak rá. A malájok jerung paus vagy yu paus (cetcápa), jerung cicak (gyíkcápa) és yu katak (békacápa) neveken emlegetik.

Hatalmas, mérsékelten vaskos testük összességében orsó alakú, mindkét végén elvékonyodó. Felső oldalukon 3 kiemelkedő hosszanti gerinc fut a kopoltyúktól egészen a faroktőig. Az első hátúszó jóval nagyobb, mint a második. A farokúszó félhold alakú, felső része a testhossz ⅓-át is elérheti.

Testszínük a háton és az oldalakon a kékesszürkétől a szürkésbarnáig változhat, rajta egyedenként eltérő „sakktáblaszerű” mintázat látható, mely függőleges és vízszintes fehér vonalak, valamint fehér foltok összessége. Hasuk jellemzően világosfehér színű. Ez a színezet a vízi ragadozókkal szembeni álcázásának két formája, amikor is felül a sötét felületen a foltok és csíkok zavaró mintázata látható a felülről érkező ragadozók ellen, míg a világosabb hasi felület az ellenárnyékolást szolgálja, a mélységből közelítő veszély ellen. Ezek különösen fontosak lehetnek a cetcápák korai éveiben, amikor még számos ragadozó étlapján szerepelnek. Fiatal cetcápákat találtak már kékcápa (Prionace glauca) és kék marlin (Makaira nigricans) gyomrában is. A kifejlett egyedeknek már csak kevés természetes ragadozója van, talán a kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) és a fehér cápák (Carcharodon carcharias) egyedei közül kerülhetnek ki.

Bőrük fehér foltjai minden egyednél teljesen egyedi mintázatot rajzolnak ki. Ezt felismerve jött létre egy online fotóadatbázis (Sharkbook: Wildbook for Sharks), ahová bárki beküldheti az általa megfelelően elkészített cetcápa fényképeit, ahol egy csillagászati mintafelismerő algoritmust felhasználva azonosítani tudják az egyedeket a felvételek alapján. Így például vándorlásaikról, serüléseik gyógyulásáról, testük növekedéseiről kaphatnak információkat a kutatók. Tiszteletet parancsoló méreteik ellenére a cetcápát mint fajt, csak 1828-ban írták le tudományosan, és még 1986-ra is csak 320 észlelési feljegyzés volt róluk. Ma már a fent említett adatbázisban közel 20 000 beazonosított egyedük van, és a számuk folyamatosan nő.

Kemény bőrük bőrfogakkal borított, alatta pedig vastag rétegben kollagén rostok hálózata húzódik, ami mintegy rugalmas „fűzőként” működik. Ezek hatékony védelmet jelentenek a ragadozók támadásaival szemben, amit számos egyeden a harapásnyomok hegei bizonyítanak.

Fejük nagyon széles, hát-hasi irányban lapított, és rajta a nagy, akár 1,5 m-es szájnyílás a legtöbb cápafajtól eltérően csaknem végállású, vagyis majdnem a csúcsban nyílik. Kicsi, kör alakú szemeik a száj mögött, oldalsó állásúak, széles látómezőt biztosítva ezzel, sőt talán binokuláris látásuk is lehet. 5 pár, függőleges, egészen nagyméretű kopoltyúrés jellemző rájuk.

A cetcápák belső füle a legnagyobb az egész az állatvilágban, ráadásul a félkörös ívjáratok átmérője megközelíti az elméleti maximális méretet. Szinte biztos, hogy nagyon fogékonyak a hosszú hullámhosszú, alacsony frekvenciájú hangokra. Ez a rendkívüli hallási rendszer nem lehet véletlen, valamiféle kommunikációra lehetnek képesek egymás között, amit még nem ismerünk.

Hozzánk, emberekhez képest ráadásul még egészen hihetetlen, egyéb érzékszervekkel is rendelkeznek. A fejen például olyan gödörszerű szervek csoportosulnak, mint a Lorenzini-ampullák, melyekkel a más élőlények által kibocsátott elektromos mezőket, de a Föld mágneses mezejét is képesek érzékelni. Emellett mechanoszenzorként működő oldalvonalukkal a víz áramlásait érzékelik.

Szájukban rengeteg apró, hegyes, 6 mm-nél kisebb, enyhén hátrafelé ívelt, szinte egyforma alakú foguk ül, több mint 300 sorban, mindkét állkapocsban. „Felső- és alsóállkapcsán 1–1 kg 10 cm széles foglemez volt, amelyet kb. 30.000 hátrafelé álló apró, nyílalakú fog tett ráspolyossá. Hatalmas szája veszedelmes rabló benyomását kelti, a látszat azonban ebben az esetben is csal, mivel szűk torka és vékony bárzsingja elárulja, hogy apró halakkal táplálkozik.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

A cetcápa szűrögető táplálkozást folytat, melyben a fogai nem játszanak szerepet. A garatüreg mindkét oldalán 5 pár, porózus párna található, ami nem más, mint a szűrőkészlete, mely a garat kopoltyúíveiről befelé lógó vékony lemezek sorából áll. Ezek segítségével mintegy fésűszerűen szűrik ki a vízből a táplálékot, az átlagosan 1,2 mm átmérőjű nyílásokkal. A leghátsó pár majdnem háromszög alakú, és a keskeny nyelőcsőbe vezet. A táplálék szétválasztása keresztáramú szűréssel történik, amelyben a tengervíz és a benne lévő táplálék közel párhuzamosan halad a szűrőkészülék felületével, mielőtt kifelé haladna, ezért a nagyobb részecskék a garat hátsó részéig jutnak. Ezzel minimálisra csökkenthető a szűrőkészülék felületének eltömődése, ami azért néha előfordul, de ilyenkor „köhögésszerű” vízkiáramoltatással tisztára tudják őket mosni.

Ezeken a porózus párnákon akadnak fenn az állati planktonhoz, illetve a zooplanktonhoz tartozó lárvák, ikrák, peték, puhatestűek, rákok, kisebb tintahalak és kisméretű halak (szardínia, szardella, makréla). Ez az állandóan elérhető és szinte korlátlan táplálékforrás teszi lehetővé, hogy a cetcápa ilyen hatalmasra nőjön. „Apró rákocskákkal és nagyobb planktonnal él, … Hogy ezzel a látszólag sovány táplálékkal fenn tudja tartani, sőt növelni hatalmas testét annak tudható be, hogy a melegebb tengerek vize szinte levesszerűen sűrű az apró szervezetek milliárdjaitól.” (Ismeretlen, 1955. Halak – melyekről eddig nem sokat hallottunk… Halászat, 2(11), 209.)

Nem ismert, miként találják meg a halrajok tömegeit, honnan tudják, hogy egy területen tömeges korallívás, vagy bizonyos halfajok tömeges ívására kerül sor, ahol a hal-, pete- és ikrafelhőből lakmározhatnak, és ahol a cetcápák szép számmal össze is gyűlnek. Mivel szaglásuk kiváló, ezért egyes tudósok szerint már messziről is megérzik a fitoplanktonok által kibocsátott dimetil-szulfidot, amit akkor szabadítanak fel, amikor a zooplankton fogyasztja őket.

Szaporodásukat tekintve a cetcápák álelevenszülők (ovovivipar), vagyis a tojásaik még az anya testében kikelnek, és eleven utódok születnek meg az anyacápából. Valószínűleg a legtermékenyebb cápafaj, egyszer egy nőstényben több mint 300 embriót találtak, melyek három különféle fejlődési stádiumban voltak, és a legnagyobbak már szinte születésre készen álltak. A genetikai vizsgálatok szerint mindnek közös volt az apja, vagyis a nőstények ritkán párosodhatnak, és valamiféle spermiumtárolásra is képesek. A terhesség időtartama körülbelül 2 év lehet. Születéskori hosszuk 44–64 cm, testsúlyuk 1 kg.

Ezt követően gyorsan nőnek, 4 hónap múlva már az 1,4 m-es hosszt és a 20 kg-os tömeget is elérhetik. Bár idővel ez a növekedési ütem lelassul, azt azért meg kell jegyezni, hogy a nőstények gyorsabban, sőt nagyobbra nőnek, mint a hímek. Az ivarérettséget 25–30 évesen, a hímek 7–9 m-esen, a nőstények 9 m körül érik el. Becslések szerint a faj 60–100 évig is élhet.

Kifejezett méret- és ivaralapú elkülönülésre hajlamos faj, a legtöbb ismert part menti táplálkozási területén jellemzően a fiatal hím cápák vannak túlsúlyban.

Nagyrészt magányos állatok, de időszakosan 100-nál többen is összeverődhetnek egy-egy különösen gazdag táplálékforrásnál, bár egyesek szerint ezek az összejövetelek akár ívási eseményekhez is kapcsolódhatnak.

Genetikailag két különálló alpopulációjukat különböztetjük meg, az Indo-csendes-óceánit és az atlanti-óceánit. A cetcápák számlálása és a különféle populációméretet becslő modellek, valamint a szóba jöhető élőhelyek mérete alapján megállapítható, hogy a faj egyedeinek 75%-a az Indo-Csendes-óceánban, a maradék 25%-a pedig az Atlanti-óceánban található.

Ezek az alpopulációk nem válnak szét szigorúan egymástól, hiszen a cetcápák a tengerek híres vándorai, több ezer kilométert is megtéve átúszhatnak egy másik óceánba is, de emellett rövidebb szezonális vándorlásaikat is megfigyelték már. Ezek az óceáni áramlatokkal, a víz hőmérsékletének változásával és a helyi, szezonálisan megjelenő táplálékfoltokkal függhetnek össze. Lassan, komótosan, de kitartóan úsznak, így a tapasztalatok szerint több mint 13 000 km-t is megtehetnek 37 hónap alatt, akár 3,9 km/óra sebességgel. 

Vándorlásaik során gyakran nincsenek egyedül, mert előszeretettel tapadnak hozzájuk gályatartóhalak, vagy más néven bojtorjánhalak (Echeneidae),  védelem és könnyű táplálékszerzés reményében. Merthogy ily módon szinte a szájukba érkeznek a finom falatok, és még úszni sem kell érte. „Az első közlemény, amely a figyelmet felhívta arra, hogy a gályatartóhal a cápa kopoltyúüregébe behatol, W. Foley tollából 1835-ben jelent meg „Rendkívüli tengeri szörny az öbölben” cím alatt. Az „öböl” a Bengáli-öböl. Foley szerint: „A szörny körül vidáman szökdécselt több, egysingnyi hosszú, vagy még hosszabb nagy hal; töviskescápának néztem őket. Játékos kedvükben a szájába s onnan újra vissza a vízbe úszkáltak.” Valószínű, hogy a „szörny” az érdes cápa volt (Rhineodon typus), amiből viszont arra lehet következtetni, hogy a „töviskescápák” pedig gályatartóhalak voltak.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Természetvédelmi szempontból a Vörös Listán a veszélyeztetett  (EN) kategóriába sorolják, valamint a CITES II. Függelékébe, mivel becslések szerint az elmúlt 75 év alatt az Indo-csendes-óceáni populációjuk 63%-kal, atlanti-óceáni pedig több mint 30%-kal lecsökkent. A két régió adatait kombinálva a globális populáció már több mint 50%-kal csökkent az elmúlt 75 évben.

Már az 1990-es és a 2000-es évektől kezdve a világ számos területén védettek, de hiába, mert néhol még mindig gyakran vadásznak rájuk húsuk, belső szerveik, porcaik, májolajuk, bőrük és uszonyaik miatt, amiket az ázsiai cápauszonyleves-kereskedelem szippant föl. A cetcápák különösen sebezhetőek a túlzott vadászattal szemben, mert csak későn, 25–30 évesen válnak ivaréretté és lassan szaporodnak.

A védelmi intézkedések előtt fontos halászati célpont volt főleg Indiában, a Fülöp-szigeteken, Tajvanon és a Maldív-szigeteken. A tofura emlékeztető hófehér, lágy húsuk a tajvani éttermekben csemegének számít, ahol gyakran tofucápának hívják. Gyomrukat és beleiket ételek készítéséhez, porcaikat táplálékkiegészítőkben, bőrüket a bőripari termékek készítéséhez használják fel. Májolajukat hajótestek kezelésére és cipőtisztításra használták fel. Noha uszonyaik erős kollagén rostjaik miatt nem alkalmasak cápauszonyleves készítésére, az ázsiai éttermekben mégis nagy a kereslet irántuk, mint kiállítható trófeaként, dísztárgyként vagy éppen vendégcsalogatóként. 

Járulékos fogásként gyakran gabalyodnak bele halászhálókba, ez a tonhal halászat során használt erszényes kerítőhálóknál rendszeresen előfordul, mivel sokszor együtt táplálkozik a két faj. Habár az így kifogott cetcápák többségét visszaengedik a tengerbe, ezen egyedek túlélési esélyei máig nem ismertek. Nem mindig volt ez így, ezért a halászoknak kedvező, motiváló gesztust kell tenni, hogy érdekükben álljon elengedni őket. Indiában például az állam megjutalmazza azon halászokat, akik hálóikat elvágva szabadon engedik a cetcápákat, teljesen megszabadítva őket a kötelektől is. Ezzel minimalizálják a megmentésükhöz szükséges időt, mivel nem kell várni a hatóságokra, ami csökkenti a stresszt és növeli túlélési esélyeiket. Régebben ugyanis elterjedt volt az a rossz elengedési gyakorlat, hogy a cápákat a farkuknál fogva emelték ki a vízből, vagy az elengedést követően kötelek maradtak rajtuk.

A megnövekedett kereskedelmi és turisztikai hajóforgalom miatt a hajótesttel való ütközés is egy jelentős halálozási ok náluk, és a hajócsavarok is súlyos sérüléseket okoznak.   A gyors, nagy hajók általában nem is jelentik a baleseteket, mert gyakran észre sem veszik ezeket, mivel a cetcápák gyorsan elsüllyednek halálukkor. 

Szerencsére akik túlélik a sérüléseket, azoknak a sebeik gyorsan gyógyulnak és testük jól regenerálódik. Átlagosan a sebeknek 50 nap, illetve a horzsolásoknak 22 nap kell a 90%-os gyógyulás eléréséhez.

A kiterjedt, part menti fejlesztések, építkezések, mangrove erdők kiírtása is károsak rájuk nézve, mert ezek a vizek rendkívül sebezhetőek, életközösségeik pedig érzékenyen reagálnak a változásokra. A cetcápák szezonálisan gyakoriak ezeken a parti, sekély vizű területeken és a folyótorkolatok közelében, mint például Borneó északi részén és a Fülöp-szigeteken.

A tengerbe ömlő kommunális és ipari szennyvíz túlzott mennyiségű tápanyagokkal árasztja el a parti vizeket, és ez bizonyos, mérgező toxinokat termelő páncélos ostoros algák vagyis dinoflagelláták (például Karenia spp.) tömeges elszaporodásához (virágzásához) vezethet. Ez okozza a „vörös-dagály” néven ismert jelenséget, amikor vöröses színű lesz a tenger, és ami nagymértékű hal- és cetcápa pusztulást von maga után. A jelenség egyre gyakoribb például az Egyesült Államok déli partjai mentén.

A műanyagszennyezés is jelentős. Az óceánokban már mindenütt jelen lévő nagyobb méretű lebegő műanyaghulladékok már okozták cetcápák elhullását. A cápák elnyelték a törmeléket, zacskókat, amik eldugították őket, ilyen eseteket jelentettek már Japánból, Malajziából, a Fülöp-szigetekről és Thaiföldről is. A kisebb méretű darabok és a mikroműanyagok pedig endokrin zavarokat és mérgezéseket okozhatnak náluk. Egy indonéziai kutatás szerint mikroműanyagokból óránként akár 137 darabot is kiszűrögethetnek és lenyelhetnek. A műanyagszennyezéshez tartozik még az elhagyott vagy szándékosan kidobott halászfelszerelésekbe, vagyis hálókba és kötelekbe való belegabalyodás, ami szintén sok cetcápa halálát okozza.

Az éghajlatváltozás miatt a tengervíz hőmérséklete emelkedik,  vagyis a cetcápáknak még ki is tágulhat élettere, de ugyanakkor az áramlatok változásai, az óceánok elsavasodása káros hatással lehetnek a táplálékuk elérhetőségére.

Hosszú távú védelmük csak regionális és nemzetközi programok, és összefogások együttes szintézisével valósítható meg. Kis lépés ugyan, de a 2016-ban bemutatott animációs film, a Szenilla nyomában (eredeti cím: Finding Dory), akarva-akaratlanul több millió gyermeket ismertetett meg világszerte Sorssal, a kissé rövidlátó cetcápával és a tengerek élővilágával, a jóval ismertebb Némó nyomában (2003., eredeti cím: Finding Nemo) folytatásaként.

A helyi lakosok érzékenyítésére szép példa az indiai Gujarat „Save the Whale Shark Campaign” (Mentsük meg a cetcápát) kampánya, mely példaértékűen szerteágazó volt, és ennek eredményeként igen hatékony is. Többek között felkértek egy népszerű helyi vallási vezetőt csatlakozzon, aki a cápát egy hindu istenség megtestesüléséhez hasonlította, de szerepet kapott még egy életnagyságú felfújható cetcápamodell is. Volt még utcai játék, tematikus festőverseny az iskolákban, egy oktatófilm és egyéb nyilvános események.

Ma már védelmük egyik támpillére a szabályozott turizmus,  a cetcápákkal való úszás. Megfelelő keretek között elkerülhető az állatok zavarása, amit elsősorban a zsúfoltság, vagyis a túl sok merülő ember, a vakuk használata, a cápák megérintése és az őket nagyon megközelítő turistaszállító hajók jelentenek. Ha ezekre nem figyelnek, akkor akár a zaklatásokra reagálva már bevett, jól bevált útvonalaikat is megváltoztathatják, és inkább kihagyhatnak bizonyos táplálkozási lehetőségeket is, ami károsan hathat egészségükre. 

Meglepő módon fogságban is több helyen tartották már, mint például a dubai A Lost Chambers Akváriumban, ahol 2008-tól 2010-ig volt fogságban egy megmentett nőstény, akit később szabadon engedték. Jelenleg a japán Osaka Aquarium Kaiyukan-ban, és az egyesült államokbeli Georgia Aquarium-ban biztosan lehet találkozni velük. Az ilyen fogva tartott egyedeknél figyeltek fel először tanulási képességeikre, mint amikor a takarmánnyal megjelenő gondozókra válaszul szűk körökben kezdenek el úszni az etetési pont közelében. A nyugat-ausztráliai Ningaloo zátonynál pedig a cetcápák apró halakat fogadnak el a halászoktól.